Emlékszem micsoda izgalom volt bennem, mert már kislány koromban
megfogott az osztrák főváros, Bécs hangulata, a császári család története is és
minden is, ami a városhoz, a hozzáköthető személyekhez fűződött.
Ez volt az a közös produkció, ami nálunk először került terítékre és,
amely csodálatos zenéivel egyedi, elragadó, múltat idéző hangulattal bírt. Mind
a mai napig szeretem. Az első alkalom volt, hogy elmentünk egy premierre,
áhítattal figyeltem minden mozzanatát az előadásnak, és hát a zenéje, az rögtön
megfogott. Megszerettem a karaktereket, még a gonosz szereplőket is, mert
rendkívül jól volt a darab szereplőinek a jelleme felépítve. A díszlete szépen
kimunkált és veszélyesnek is mondható volt. Ez utóbbi a hídszerkezet miatt volt,
amiről az egyik főszereplő páros véletlenül leesett, szerencsére nem esett túl
nagy bajuk, így lábadozás után, visszatértek a színpadra. Ha emlékeim nem
csalnak 2008-ig volt látható a darab, majd Pécsen rendezték meg, de már
veszélyes elemek nélkül, illetve kivettek belőle egy karaktert, aki nélkül nem
is tudom, hogyan tudott érvényesülni az előadás, ha egyszer ő volt a történet
mesélője… Később, Ausztriában is megrendezésre került, ahol Stefánia szerepe
kapott nagyobb hangsúlyt, és az ő szemszögéből is értelmezhettük Rudolffal való
kapcsolatát. 2025-ben pedig a győri társulat gondolt egy merészet és megalkotta
a maga változatát, amit örömmel néztem meg a Margitszigeti Szabadtéri
Színpadon. Elsírtam magam, felidézte az egykori kedves pillanatokat. Nagyon
megérintette a lelkemet. Bár azt meg kell jegyeznem, azon túl, hogy kiváló a
díszlete, a háttérképek megalkotása a darabnak, erős hiányosságot észlelek a
Rudolf személyiségével kapcsolatban, a rendezői koncepció szerint nagyon
meghunyászkodó figura volt, akit saját apja és a felesége is terrorizálhatott,
ha úgy döntött, éles szóváltások után, ő húzta be a farkát a lábai közé.
Írhatjuk így is, és számomra ez a Rudolf nagyon is távol állt az igazi (a
valóságban létezett) és az operettszínházi változattól. Frank Wildhorn szerző
egyébként szintén 2025-ben nagyszabású koncertet tartott a Szabadtérin, az
Operettszínház művészeinek társaságában. Igazán örültem, hogy láthattam élőben.
Aztán eldöntöttem, hogy kíváncsi leszek, bármikor tőle bármit bemutatnak. De
sűrűn kellett csalódnom: míg a Rudolf tele van színesebb, karakteresebb
dallamoknál, addig erejét veszti a többi alkotása, pl. Carmen, Dracula. Még
erősnek tekintem a fiatalkorában íródott Jekyll és Hyde c. darabot, valóban különleges,
hogy a főhősnek egy ponton önmagával kell harcot vívnia, melyik személyiség
kerül előtérbe. Most pedig itt van a Wonderland, ami az Alice csodaországban
storyját dolgozza fel. Az őrűlet egy új dimenziója, amit a Magyar színház
méltón megugrott, mind a színpadi megvilágítások, mind a színpadkép
fantasztikus látvány világával illik a darab milliőjéhez. Nem is csodálkoztam,
amikor olvastam a leírásban a nevet: KENTAUR. Ő csak különleges látványvilágot
alkot a színpadon. Ez a mostani, teszem azt, a Kalapos vidámparkja tükrözte
számomra azt a benyomást, hogy ha véletlenül, egyszer megrendeznék a Love Never
Dies-t (Fantom folytatása) nem lenne kérdés, hogy ki legyen a díszlettervező.
Viszont a zene, az nagyon változatos, minden karakternek szinte más-más zenei
motivum dukál, de nincs meg az, amit mindig minden színdarabban keresek,
bocsánat, musicalben: a fődallam vagy másképp a fülbemászó dallamvilág.
Mérhetetlenül nincs benne semmi, nem tudtam magammal vinni semmit. Úgyhogy
reménykedem benne, hogy egy nap kiadják a dallamvilágát, hátha mégis többszöri
hallásra találok valamit, bár az szerintem régen rossz, ha keresni kell benne azt,
ami megfog. Azt hozzá kell tennem, ha zeneileg nem is, de érzelmileg megfogott.
Alice nehéz helyzetben van, játékfejlesztőként elhanyagolja a családi
kapcsolatait, a munkájának él és még abban sem remekel igazán… vissza kell
találnia önmagához, gyerekkori énjéhez, akit a gonosz Kalapos elrabolt a
különös, különc világban. Barátokat gyűjt maga köré, akik a valóságban is
ismerősei, többek között a Hős lovag, a férje, akitől éppenséggel válni készül.
A gyermeki Alice, pedig a lánya… A valóságban a bölcs öreg a takarító, akit
menhelyesként ismerünk meg New York metró megállójában, már ott megmutatkozik a
rohanó világ motívum. Alice az irodában dolgozik egy nagyszabású projekten, amivel felkeltheti nyugdíjba készülő főnöke figyelmét. Konkurenciája is van, aki a furcsa világban az ellentéte, a Kalapos. A nagy munkában elálmosodik, és ekkor jön az emberi nagyságú nyúl és ellopja Alice kislányának babáját (a gyerek adja, hogy segítse az ötletelésben). A nő utána iramodik, lifttel is közlekedik, amíg egy bár-szerűségben nem találja magát, itt ismerkedik össze sok különc lénnyel. Később találkozik a Szívkirálynővel, a Hernyóval, Algatóval, végül a Kalapossal is, akit a királynő nem vesz komolyan. És, a darab végén kiderül minden karakter egy-egy érzelmi állapota Alice-nek. A párviadal a Kalapossal igen látványosra sikeredett elemét képezi az előadásnak, fénykardokkal harcolnak, ha már sakktáblát nem tudtak összehozni, és egy 3D-és kockába, hol bemennek szereplők, hol kijönnek, ehhez a látványvilághoz került a kocka, tábla helyett. Érdekes változtatás. Előtte a királynő szerint, ha valami elveszett, az értékes (később már nem ezt állítja, hagyni kell a fenébe azt a valamit), ez az értékes dolog nem más, mint a kislány, aki Alice az őrült világban. Egy óriás tükörnél kell rájönnie Alice-nek, hogy saját magát kell kisgyerekként megkeresnie. Az első felvonás vége ez (ez egy erőteljesebb szám volt, ez nagyon tetszett), minden segítőjével együtt átlépi a tükröt, így kerülnek a Kalapos által tervezett világba. Ő is hevesen keresi a lányt, és meg is találja, segítője által. A gyermeknek kimossák az agyát. Alice egyedül marad, mivel barátait elkapják a Kalapos emberei, az öreg "takarító" segíti megfejteni az őrült világot, rájön, hogy a benne lévő gyermeket túlságosan elnyomta, újra mg kell találnia. Alice találkozik az agymosott Alice-szal, kettejük duettje kedves visszaemlékezés a nő gyermekkorára. A kislányt megmenekíti, elkövetkezik a párbaj, és a Kalapos nyer, mégis a királynő Alice-t hozza ki nyertesnek, ezért a Kalapos dühében leszúrja a Hős lovagot. A főszereplő az órával nem tudja visszahozni (a nagy párbaj előtt még szerelmet is vallanak egymásnak...jajjj) és lassan fel is ébred...mivel ráeszmél, hogy önmaga ölte meg azt, akit szeretett... Visszatérve a valóságba, kibékül férjével, bocsánatot kér lányától és egy új ötlettel áll elő a vezetőség előtt, akik elfogadják videójáték tervezetét.
A díszlet mellett, a jelmezre is komoly hangsúlyt fektettek, minél csillogóbb, minél elvontabb legyen. A bár jelenetben kifejezetten a lepkének öltözött, lenge hálóruhában parádézó hölgy ruházata tetszett. A mese eredeti színeit varázsolja a színpadra.