Az én szívemet már 10 hosszú éve dobogtatja meg ez a színmű. Lehet kissé érzelgős leszek, de nekem sokat jelent. Biztosan neked is van, kedves Olvasó olyan színpadi előadásod, amit nagyon-nagyon szeretsz és olykor több alkalommal meg is nézed. Nekem Az Operaház Fantomja jelenti a Mindenséget!
10 éve kezdődött el minden. Még nem tudtam róla semmit, csak a titokzatos neve volt az, ami kiváltotta bennem az érdeklődés szikráját. Édesanyámmal közösen szereztük a jegyeket. Egy időben, a Madách színházban volt egy "gonosz" pénztáros hölgy, aki mindig csak egy helyre (erkély bal oldal, második sor) adta nekünk a jegyeket, fura volt. De szerencsére kikerültünk az ördögi körből. No, meg ő a pénztárból...
Nem tudtam semmit a darabról, nem is akartam utána járni, mert meg akartam magamat lepni, át akartam élni minden egyes pillanatát, ott - akkor és most akartam felfedezni miről is szól a története. Az első benyomás eldöntött mindent. Azt hiszem aznap az én szívem is ketté tört. A bánattól és az örömtől. Soha semmi nem hatott rám még ilyen mély és elemi hatással. Minden a csillárral kezdődött. Bizony, nekem a csillár szimpatikus volt, mind ahogyan meg volt rendezve a felhúzása és a múltba való visszatérése, mind a lezuhanása az első felvonás végén. Most mosolyognom is kell, minden alkalommal, ha megnézem nagyon megtudok ijedni - biztosan senki sem szökken úgy hátra a robajtól, ami a zuhanás pillanatában hallható, mint ahogyan én teszem.
Érdekes volt kitapasztalni, hogy az elején ki lehet a Fantom. Nos, mivel nem néztem utána, ezért azt gondoltam, hogy a vikomt, Raoul lesz az elkövető, azt gondolván, hogy a szép gróf, még démonként is jelen van az Operaházban. Furcsa, hogy ilyen módon láttam ezt. Aztán persze kitisztult minden, a nagy balladai félhomály.
Első nagy felfedezéseim közé tartozott az is, hogy Homonnay Zsolt, aki az Operettszínházban stabiltagja mégis mit kereshet a Madáchban? Általános iskola negyedik osztálya óta nem voltam ebben a színházban, így nem voltam képben a színészekkel, csak a nagyobb neveket ismertem. Homonnay felfedezése egyszerre sok kérdést vetett fel a fejemben, azóta a válaszokat is megszereztem, erre a szerepre még anno 2002 környékén, direkt jelentkezett és benne volt az induló csapatban.
Christine-re kíváncsi voltam, előzőleg Mahó Andreát az Operettszínházban, a Rómeó és Júlia című Gerard Presguervic darabban láttam, ahol egy nagyon kis kedves, angyal arcú lánynak találtam. Arra a reakciómra is tisztán emlékszem, milyen fiatalnak gondoltam, szinte még gyereknek. Őt vártam volna, hogy színre lépjen, és hosszú ideig azt is hittem, hogy ő az, (mivel az előcsarnokban nem néztem meg a szereposztást) míg nem Christine bement az öltözőjébe Meggel együtt, ekkor közelebbről megláttam az arcát, és rájöttem, nem Mahó Andrea, hanem Fonyó Barbara a mi Christine-nünk.
Ezután már tényleg nagyon fúrta az oldalamat, mikor jelenik meg a színen az igazi nagy karakter, a Fantom. Örömmel jelenthetem, hogy nem kellett sokáig várnom rá. Innentől kezdve én is az események sodrásába kerültem.
Az öltözőben, Christine tükrében megjelent egy titokzatos fekete kalapot és fekete köpenyt viselő rejtélyes árnyalak, aki arra kérte a lányt, hogy menjen vele. A vikomt visszajött, aki nagyon idegesített a folytonos kiabálásával, de hát Homonnay mindig így szokta csinálni.
Végre eltűnt a színről és felhangzott az ismerős dal kezdő taktusai. IMÁDOM! :))) Nagyon tetszett és tetszik most is - és tetszeni is fog mindig ez a jelenet megoldás, ahogy a Fantom és Christine alászáll az Operaház rejtett alagsorai közé. A csónak jelenet lett az abszolút kedvencem, csodálatosan van megoldva, a mécseslángok, ahogy a vízen tükröződnek, elképesztően látványos és szép hatást nyújt. Szóval, a csónak jelenet nagyon tetszett, megérkeztek a titokzatos rejtekhez, ahol a Fantom él.
Itt is megint az egész összehatás nyűgözött le: a zene, a díszlet, ahogy meg lett oldva Christine transzba esése. A főbb momentumokat írom továbbiakban, mert sajnos nem lehet mindenre, arról az estéről sem emlékezni, már akkor meg kellett volna fogalmaznom az érzelmeimet.Ezt utólag bánom is.
Az igazgatók irodájában mindenki egyszerre mondja el a véleményét, ez kissé zavart, mert érteni szerettem volna, hogy mit mond mindenki egyesével, de azóta rájöttem az életben is hasonlóan működik. A komponáló, Webber is ezt próbálta kihangsúlyozni e dallal, mindenkinek van véleménye, és mindenki a saját véleményét hangoztatja, a másikét nem veszi figyelembe.
Az Il Mutot nagyon szeretem, a barokk mivolta miatt, jól kidolgozott jelenet.
Amikor a két szerelmes a tetőn van, én csak rájuk figyelek, holott van egy harmadik személy is jelen, méghozzá a Fantom. Csak később vettem őt észre, és amikor láttam, hogy milyen mélyen megbántotta a tanítványa, akkor én is elszomorodtam, nem érdemelte meg, hogy így bánjanak vele. Bosszút esküszik és a csillár lezuhan. Elemi erővel, nagyon brutális.
Az egyik kedvenc jelentemmé vált rögtön a második felvonás nyitóképe, a Maszkabál. Nagyon színpompás, vidám, élettel teli - pont, amilyennek én is egy álarcosbált eltudnék képzelni. Aztán megjelenik a Vörös Halálként maszkírozott Fantom és megfenyegeti a társaságot, valamit átnyújtja az igazgatóknak az új darabot, amit ő maga komponált.
Aztán jön a Fantom történetének elbeszélése, ez egy kis szusszanást enged, ilyenkor történik a gyors színpadi díszlet cseréje. A próbaterem-temető képe. A temető, az itt elhangzó dal, közel áll hozzám. Bár elmondhatnám, hogy csupán szép, de egyszerűen ezen túl kell lépnem, mert sajnos, nekem van három olyan szerettem, akik már nincsenek velem, és értük - nekik szól ez a dal. Minden egyes alkalommal.
A szomorú jelenetet követően már az Operaház fegyveres őrökkel való elárasztása következik. Itt érdekes volt, hogy mindenhol hallottam a rendőrök hangját, tehát mintha pont a hátam mögött lett volna, ugyanez vonatkozik a Fantomra is, aki szintén megjelenik, legalábbis a hangja, meg egy pillanatra ő maga is az ötös páholyban. Olyan rémisztő hatást keltett. Majd elkezdődik a Fantom által írt darab előadása, a tenort megöli, így ő kerül Piangi helyébe, és közösen énekel Christine-nel. Megjegyzés: ezt az utolsó ruhakölteményt, amit a lány visel, tartom az egyik legszebbnek a jelmezek közül, nagyon tetszik. :)
Az utolsó nagy jelentben megtörténik a csókjelenet, ami olyan szép. Nekem fontos a búcsú is. :)
Aznap este egy számomra ismeretlen színész alakította a Fantomot, de kivívta az elismerésemet, és természetesen ekkor szerettem bele a Fantom titkokkal övezett, rejtélyes alakjába. Posta Victor volt a Fantomom azon a varázslatokkal teli estén.
