Christine Daaé, a csodálatos szopránénekesnő legendája
Christine Daaé-t nem kell bemutatni Az Operaház Fantomja rajongóinak. Gaston Leroux regényében olvashattunk először a személyéről, ahogy félénk kóristalányból egy elismert énekesnő lett. Érdemes négy összefüggésben megvizsgálni őt:
- az "eredeti" könyvek,
- a musical,
- a film és a
- valóság.
A könyv:
Gaston Leroux (Az Operaház Fantomja) tollából született személyiség a regényben nagyon zárkózott, Raoul-t hol barátként, hol testvéreként (hiszen kiskorúkban együtt nevelkedtek), hol pedig szerelmeként kezeli. A Fantomhoz való viszonya pedig szintén nem egészen világos. Vonzódik hozzá, holott fél tőle. A történetben Christine nem egy ijedős lány, józan gondolkodású, mégsem kapunk róla egy teljes képet.
Susan Kay: A Fantom című regény, amely végigkísérik a szomorú sorsú, Eriket, a Fantomot. Ebben a műben Christine karaktere már kidolgozottabb. Olvashatunk az érzéseiről, a tetteiről, milyen kapcsolat fűzi Raoul-hoz, illetve a Fantomhoz. Christine olykor nyers, és ijedős fajta, aki egy póktól megriad és a mestere haragját kivívja, amiért az állat legyilkolását kéri tőle. Itt is erős vonzalom van közte és a titokzatos férfi között. E különös, nem hétköznapi szerelemnek gyümölcse is születik az elbeszélés végén, mint kiderül...
Számtalan történet született, a folytatást illetően, és további átgondolások, amelyek a Fantom előéletét mutatják be. Az egyik kedvenc (holott, sajnos még nem olvastam - csak fülszöveg alapján), az a folytatás, amelyben Christine és Raoul a Fantom elöl elmenekülnek Angliába, és a vikomt az előkelő társaságba bevezeti ifjú feleségét, ám a londoni bálon újra találkozik a mester és a tanítványa...
Nem szabad megfeledkeznünk a musical folytatásául szolgáló könyvről,
Frederick Forsith művéről, ami
A Manhattan Fantomja címet viseli. Ennek érdekessége, hogy több látásmódból (váltott szemszög) ismerhetjük meg a történetet. Christine itt kissé ridegebb, nem szereti a Fantomot, és a tükörlabirintusban, amikor találkoznak a férfi tudtára is adja - ámbár úgy tűnik a vallomásából, mintha akaratán kívül történt közöttük volna az, ami történt... (gyanakodhatunk erőszakra, netán?) Több szemlélet alapján, a Fantomot megkedvelhetjük, talán jobban is, mint a musicalben (Love Never Dies), amit Andrew Llord Webber alkotott. A könyv kevésbé ömlengős, és a "kedvenc" karakterünket (ha van, aki kedvencnek titulálná, és miért is ne tenné? Meg Giry-t sem rontották meg. Madame Giry megjelenése a regényben is, inkább egy jóságos anyukára emlékeztethet bennünket, nem egy pénzéhes asszonyra. Mindenesetre vannak jó ötletek a könyvben.
Magyarországon csak a fent megnevezett, három művet szerezhetjük be. (Ugyanakkor született egy Erik című kis regény is, ami a Tony Richardson-féle, 1990-es filmen alapul, és annak történetének továbbgondolását fejtegeti).
Személyes véleményem, hogy a történetet csak a már említett könyvekből hiszem el, fogadom el, illetve a folytatásként megírtak közül vannak kiemelkedő példányok. A sok elgondolás jó dolog, de nem hiteles. És, sajnos, nem örvendhetnek átütő sikernek, hiszen nem lettek több nyelvre is lefordítva. A kérdés igazából az, hogy vajon Gaston Leroux mit szólt volna az új elképzelésekhez? - hisz e krimirónak köszönhetjük a Fantomot. Vagy egyáltalán a musicalhez mit szólt volna?
A Musical:
1986. a helyszín London, mégpedig a Her Mayestik Színház, ahol bemutatták Andrew Llord Webber siker darabját. A Broadway-en 1988-ban került színpadra az előadás. Hosszú éveket élt meg, tucatszor játszották, miközben egyik szereplő adta át a másiknak a stafétabotot. Gyakran a főszereplők cserélődtek, közülük leginkább a Christine-ek váltották egymást, (2014 szept. 6-án lép utoljára Sierra Boggess a színpadra Daaé kisasszony szerepében), mindig újabb és újabb fiatal tehetség énekelhette el a lírai karakter történetét. Raoul és Fantom figurája összefüggött, hiszen, ha a színész "kiöregedett" a vikomt szerepéből, úgy Fantommá avanzsált.
A Magyar változatban ismeretes, hogy Miller Zoltán egyedülálló módon tudta alakítani mindkét karaktert - természetesen nem egyszerre. A broadway-i produkció menetelése sikeresen zajlott évek múltán is, mígnem 2011-ben, Webber másik előadása lekerült a repertoárból (Cats), így a Fantom játszási száma megnőtt, és ebben az évben kiérdemelten megkapta azt a címet, amit eddig a Macskák birtokolt: a
"Leghosszabban játszott előadás". Ekkor történt a váltás, és a Fantom immáron 2014-ben ünnepelhette a 11.000. előadását is. 2013-ban a darab elérkezett egy nagyon szép évfordulóhoz is, a 25 éves jubileumát ünnepelték Londonban, a Royal Albert Hall nevű kör alakú létesítményben. A főszerepeket Sierra Boggess és Ramin Karimloo alakította, nagyon életszerűen, igazi érzésekkel.
Előzmény! 1985-ben már debütált a darab, ekkor még nem Richard Stilgoe-val volt közös munka, így a szövegkönyv teljesen eltért a végül befejezett műhöz képest. A felvételen Sarah Brightman (ugye Webber az akkori feleségére írta a szerepet) alakítja Christine-t, Colm Wilkinson a Fantomot, Clive Carter Raoul-t.
Link - teljes felvétel, de minősége nem jó,,,
A következő képen látható az első páros, Sarah Brightmann és Michael Crawford, míg az utolsón a 25 éves jubileum sztárjaival közös kép készült. Múlt és jelen egy képen.
Webber és kreatív csapata ragaszkodnak a szerzői jogokhoz, - minden olyan formában legyen jelen a színpadon, ahogy azt ők "első körben" megálmodták. De ha akadt olyan, aki másként képzelte el a művet, kreatív volt, ötletekben gazdag elképzelést prezentált, Webber-ék jóváhagyták és az eredeti (original) musicalt nem kellett színre vinni. Tehát mindent másként kellett megoldani: a díszletet, a jelmezt, a koreográfiát és a rendezést. Természetesen, a nyelv az adott ország nyelve volt. Ebben nem volt kikötés. Minden más, és ne egyezzen az eredetivel, így jött létre a non replika.
.jpg)
A fentiek elég bevezetőként szolgálnak, hogy rátérjek, ki volt az első, aki másként képzelte a csodálatos szerelmi balladát:
Szirtes Tamás és kreatív csapata, a Madách Színházban keltették életre a legszebb szerelmi történetet.
A magyar darab viszont áttörést eredményezett:
elsőként alakíthattuk
úgy a művet, hogy ne hasonlítson az eredetihez! A magyar Non Replika azóta megélte a
10. játszási évét, 2013-ban, és ugyanebben az évben ünnepelte a 700. előadását is. 2014-ben, egy a számomra fontos Christine tért vissza, hisz édesanyai teendőit kellett teljesítenie, így 2 év távollét után ismét a színpadon köszönthették kollégái és a közönség,
az első szőke hajú (
a Gaston regényben szőke hajkoronával rendelkezik a főhősnő)
Christine-t, Krassy Renátát.
Külön fejezet, bejegyzés szükséges a különbségek ecsetelésére - az originál és a magyar produkciót illetően. Ezt meg is tettem, és még folyamatban van. De kedvcsinálásként írok pár érdekes eltérés:
- Rögtön érdemes a Csillárról szót ejteni, hisz az originál esetében ez a páratlan tárgy a nézők feje fölött lesz felhúzva, villódzó fényekkel látható, míg az első felvonásban a Fantom bosszút esküszi, a Csillár tulajdonképpen a színpadra kilépő Christine elsodrására irányul, kit az utolsó pillanatban a vikomt ment meg.
-
A magyar változatban nincsen drasztikus gyilkossági hajlam. A páratlan szépségű Csillárunk a teljesen sötét színházban fokozatosan világosodik ki, majd lassú emelkedésbe kezd, és eléri helyét a színpad fölött - így még ha az eredetiben senki sincs veszélyben, nálunk ez 100 %-osan garantált. A jelenetnek az a gyönyörűsége, miközben a csillárt felhúzzák a mögötte lévő színpadi kép is módosul és az Operaház régi pompájában újra éled. Egy pár másodpercig csodálkozhatunk a látványon, majd kilép a színpadra a primadonna. A Csillár lezuhanása megint eltérés, ez is egy fajtája a bosszúnak. A Fantom kimondja a végzetes "Menj!"- felszólítást és a nevezett tárgy az "álközönségre" esik... Így mi a Gaston Leroux regénynek megfelelően rendeztük meg a jelenetet.
A többi különbségről itt olvashattok: http://phantomvizio.blogspot.hu/2014/05/az-operahaz-fantomja-maskent-megis.html
Született egy, második Non replika is, amit a lengyel színi társulat álmodott meg. Több jelenetében megfigyelhető a 2004-es film részletei, jelmez tekintetében sokszor. Belevették az előadásba a vívójelenetet a temetőben. A Maszkabálban (ahol elvileg a színekben gazdag jelmezek dominálnak) minden színtelen, szinte "megszólalásig" a filmet látom viszont... A "Túl késő" jelenet hasonló a filmbeli megoldáshoz. A csillár felemelkedése és leereszkedése nem ismeretes számomra, de a rajongók oda vannak érte. Persze, a sajátjuk. Váljék egészségükre. Számomra csak a film újjáélesztését jelenti színpadi felfogásban. Ezért ez a lengyel változat nem kiemelkedő, csak összehozták a színpadon a filmet. Ami a jelmezeket illeti: egyik sem kiemelhető, Christine ruhája maszkabálban túl "pompás", túl hercegnős, pont ugyanolyan, mint a szélesvásznú feldolgozásban. Semmi nem fogott meg kosztüm tekintetében, ellenben a díszlet. Itt-ott egészen szépen megoldották. Nekem, ami nagyon tetszett és lenyűgözőnek tartom, az a Fantom rejtekének ábrázolása a hatalmas orgonával. De nem vagyok oda, mivel az első számú Fantom úgy néz ki, mint egy dagadt vámpír.
Prágai Fantom: Az új Non replika 2014 szeptemberében látott napvilágot, a bemutató előtt lázasan zajlottak az előkészületek. A prágai feldolgozás a képek, videók ismeretében elfogadhatónak minősíthető. Erről is írók egy tájékoztatót, íme:
http://phantomvizio.blogspot.hu/2014/08/pragai-non-replika-fantom.html
Észt - Román - Finn non replikák: Három, újabb átgondolt előadás is megszületett. Ezek már modernebb jelmezekkel kooperálnak, díszleteik néhol ötletesen megoldva, néhol a térrel való manipuláció hatását nyújtva.
További non replikák, és a következő címszavak alapján megtalálhatjátok a blogban a bejegyzéseket róluk: lengyel fantom, cseh fantom, észt fantom, román fantom, finn fantom, UK/US fantom. A magyar előadásról szóló bejegyzéseket mindig "Az Operaház Fantomja" kifejezés alatt kereshető. :)
Christine személyéről a darabban - musical: Ki hogyan ábrázolja a karaktert? Minden színésznő máshogyan mutatja be őt.
Mindenesetre megfigyelhető a jellemfejlődése: Christine tánckar tagjaként a színpadon kecsesen mozog, amikor a Primadonna személyét ért sérelmeket senki nem orvosolja, elhagyja a színházat. Beugróként pedig a mi főszereplőnk kap lehetőséget bizonyítani. Christine nem tudja a mestere nevét (az egyik igazgató akarja tudni a ki tanította énekelni) - ez kissé megijeszti az új direktorokat, de Madame Giry közbenjárásának köszönhetően a lány megpróbálhatja elénekelni a dalt. A hangja győzedelmeskedik, diadalt arat. Aznap este a közönség szívét megérinti és mindenki őt ünnepli. A lány boldog, hogy a Fantomnak örömet okozott énekével. Önfeledt és álmodozó, a föld fölött jár és szavait a barátnője, Meg Giry sem érti. De ezt a diadalt nem egyedül ő ünnepelheti, vele megéli a vikomt, Raoul is. Az előadás során ráeszmél, hogy kit is lát a színpadon, felismeri egykori játszótársát a lányban. Fény derül kettejük réges régi kapcsolatára, ami egy gyermekszerelemként kezdődött. A Fantom viszont nincs megelégedve a helyzettel és magához szólítja a lányt. A rejtélyek csak innentől kezdődnek...
A férfi elviszi magával a párizsi katakombákba az énekesnőt. Az álarcos bemutatja lakhelyét és egy különleges dallammal rabul ejti. A zene teljesen áthatja Christine-t, lelke és teste más dimenzióba kerül. A férfi hangja meghatározó, elbűvölő, egyszerre felemel, felkavar, majd bűnbe sodor.
A Fantom arca sem marad sokáig elrejtve, Christine nem tudja a kíváncsiságát legyűrni és lerántja róla azt. Ez megint egy olyan rész, amit minden színésznő másképpen alakít. Ám a legtöbb esetben itt az undor, félelem keríti hatalmába a karaktert. Néha a szerelem erősebb a félelemnél. A Fantom továbbra is űzi a kegyetlenségeit, Christine Raoul-hoz rohan, aki egyetlen menedéke. Mindent bevall neki, és nem is tudja, hogy minden egyes szavát hallja a rettegett férfi. Christine kétségbeesett, és magányos, ugyanakkor kifejti, hogy a Fantom sem rossz. Raoul segíteni akar rajta és ígéretet tesz neki, mindig mellette lesz, védeni és örökre szeretni fogja. A Fantom viszont ettől megtörik, majd erőt vesz magán és kegyetlen bosszúra esküszik.
A Maszkabálon, Raoul és Christine boldogsága töretlennek tűnik, de ez csak a felszín, hisz Christine az, aki óvva inti a szerelmesét, hogy bármi történhet az Operaház berkeiben, sehol sincsenek biztonságban. Folyton retteg, fenyegetve érzi magát, egy percre sem érezheti, hogy önfeledten vagy akár boldog is lehetne. És, valóban, Christine-t álarcosok ragadják el, akikkel őrült keringőt lejt. A bálon megjelenik a Fantom is, aki Vörös Halálként mutatkozik a nyilvánosság előtt. Elhozta az új operájának szövegkönyvét. Az áruló leány titkos vágyait ismeri, mindenről tud, így Christine eljegyzési gyűrűjét, amit a nyakában visel egy láncon, eltulajdonítja.
Később, a lány ellenkezik, nem akarja a főszerepet eljátszani a Fantom által írt operában, majd Raoul mégis ráveszi erre a lépésre, ám Christine dühödten elviharzik a képtelen ötlet hallatán, ő nem akar harcolni már, fél és retteg és kissé bolond hatást nyújt: "...és egy életen át itt bent dúdol egy dalt...".
A főhősnő elmegy a Don Juan próbájára. Kénytelen. Saját részét a darabból elénekli, végighallgatja a többieket is, aztán az önkívületbe átcsapó Piangi-t próbálja instruálni, és megbeszélni vele a mű zeneiségét. Ám a férfi továbbra is értetlenkedik, La Carlotta pedig csak teszi alá a lovat. A megbolydult tömeget - a Fantom által - önálló életre keltett zongora visszarendezi a sorokba. Majd mindenki távozik és Christine egyedül marad a gondolataival a színpadon. Majd útját a temető felé veszi. Míg eléri apja sírját, visszaemlékezik a meséjükre, Kicsi Lotte történetére, amely egyúttal párhuzamba vonható az ő eszményképével is. A sírnál egy imát rebeg, apjához könyörög. Reménykedve hisz abban, hogy egy nap újra találkozhatnak, a segítségét is kéri, hogy tovább tudjon lépni. Az imát követően a Fantom megkísérti, de Raoul feltűnik és védelmébe veszi a lányt. A vikomt szembeszáll az álarcossal, aki "tűzgolyókat" dob feléjük. Végül a szerelmesek megtudnak menekülni, elfutnak a színről, de a Fantom ezúttal is megígéri, hogy bosszút áll rajtuk.
Elérkezik a bemutató napja. Christine színpadon megjelenik, és duettet énekel a Fantommal, amikor felismeri a hangja alapján, megretten, de úgy dönt mégis belemegy a játékba, elcsábítja a férfit. Amire nem is számítanánk, mert a darabban nem ez van megírva, a Fantom leleplezi magát (
egy jelmezben lép fel, amivel eltakarja magát a kíváncsi szemek elől - direkt írta meg ezt a karaktert a darabjába) és megkéri Christine kezét, aki meglepődik ugyan, majd a Fantom elé lép, és, hagyja, hogy a gyűrűt ujjára húzzák. Amikor a kétségbeesett és megilletődött férfi a féltérdről felemelkedik, Christine lerántja az arcáról a maszkot, és így mindenki számára láthatóvá válik az, amit sok éven keresztül eltakart, rejtegetett.
Elrabolja a lányt, a rejtekhelyére viszi, Christine lélekben megerősödik, kihívóbbá válik, bátran szembeszegül a Fantommal, aki a jövendő sorsát prezentálja (feleségként tekint rá). Christine nem fél az arcától, mégis inkább szánalmat érez iránta, mint szerelmet. Raoul megérkezése, aki szerelmét megmenteni jött, egy újabb fordulata a cselekménynek. Christine félve nézi, mit tesznek szerelmével, majd hozzá siet és kinyilvánítja, hogy már nem szánja, hanem gyűlöli a torz arcú férfit. Egy ideig megy a győzködés, a lány összezavaródott, könyörög, mert azt hitte hozzá a zene angyala szólt...átverve érzi magát, sírás közepette, a Fantom felszólítja, döntsön. Christine értelmezi, fontolóra veszi mindazt, amit a Fantom mondott, szánja és úgy gondolja, ő lehet az egyetlen, aki segíthet rajta, ezért a férfihez lép és megcsókolja. A csók mindkettejükben furcsa érzelmeket vált ki, hiszen ekkor változik meg a lányban minden érzés, mindent újra értékel. Nem akarja magára hagyni sem, amikor szabadon ereszti őket, elvinné magával, de a felszólításra eltávozik. Végül egyedül visszatér hozzá, és visszaadja a gyűrűt. Könnyes búcsú, és nem csak Christine számára esik roszzul a búcsú, de a nézőtéren sokaknak összetörik a szíve...
A musical számomra nagyon szép, a zenéje megérint, és a történet az érzelmek viharába sodor...
Ken Hill darabja is állítólag nagyon sikeres volt, illetve a
Susan Kay-féle könyvből is készült színpadi adaptáció. De a legismertebb mind közül Webber darabja.
A 1990-es prózai/valós helyszínű film:
Nagyon sok filmfeldogozást ért meg az eredeti, Leroux regény. Vannak kegyetlen, vérengzős típusú adaptációk, vagy olyan, amely tökéletes ellentéte ezeknek ugyan, szintén tragikus, de kellemesebb, lenyűgöző látványvilággal, szebb és erősebb érzelmeket tolmácsolnak. Külön kiemelés alá vetném az 1990-es filmet, amiben Charles Dance alakította a Fantomot, Teri Polo pedig Christine Daaé-t.
Teri Polo Christine-je szeretnivaló számomra. Persze itt is sajnos a vikomt az, aki lecsapja a Fantom kezéről a nőt. De erről a későbbiekben... A film elején egy szegényes öltözetben megjelenő ifjú hölgyet láthatunk, aki a mi kedves főhősnőnk. Szerencsét próbálni jött, hogy ének órákat vegyen, mivel szoprán énekesnő akar lenni. Philip (ez lenne a Raoul, csak itt másként nevezik, a regényben a bátyja a Philip) egyszer, régen hallotta énekelni és a szavát adta, hogy segít neki, ha eljön Párizsba. Az Operaház igazgatóját kellett megkeresnie, akiről kiderült, hogy aznap elbocsátották a munkahelyéról. A lány körbekérdez, és Philip-t is megemlíti, de minden nőnek fityeg a nyakában egy amulett, amely a vikomt képmását őrzi. Az új igazgatónak a felesége, szándékozik a primadonna címet "magára ölteni", szörnyű hangon énekel. Christine ehhez a nőhöz kerül, mint segédje... Ameddig nem nyílik lehetősége bizonyításra, addig eléldegél az Operaházban is. Egy éjszaka, elhatározza, hogy felfedezi a teátrum rejtett zugait, főként a színpad vonzza. Útja során, éneklésbe kezd, ami felkelti a titokzatos Fantom figyelmét. A színpadon egymagában éneklő lányt a zenekari árokból megszólítja a férfi. Arra kéri, hadd taníthassa a lányt, mert a hangja még képzetlen. Christine kíváncsi és megszeppent a felajánlásra, némán végig hallgatja. A férfi időt hagy neki, hogy döntsön. Később a lány elfogadja az ajánlatot, így mindig együtt gyakorolnak, a kapcsolatuk barátságnak nevezhető. Egy jó mester és tanítványa viszony.
A férfi felkészíti, és mindig biztatja a bátortalan lányt, ruhát ad neki, megcsinálja a haját. Ezután egy kis lokálban debütál Christine és lefölözi a primadonnát, megszerzi az elismerést és szerződést kap az igazgatótól. A Fantom lenyűgözve hallgatja és szerelembe esik. Ám, a nagy csalódás is ekkor éri, mert ahelyett, hogy a mesteréhez sietne a tanítvány nagy boldogan, helyette egy másik férfi karjaiba omlik, Philipé-be. A Fantom hiába várja, Christine később réved fel a szerelmes állapotából, kócosan, a tanárához rohan, aki addigra elhagyta az állandó gyakorlótermüket. Christine összeomlik. A gonosz Carlotta nem hagyja annyiban, fájlalja a lokálban történteket, sértve és megszégyenítve érzi magát, ezért elhatározza, hogy Christine-t a nagy debütálásakor megszégyeníti. Ez valóban sikerül, a lány nem tud énekelni, és a közönség felháborodik, utálkozva viselkednek vele, szidják. A Fantom erre elmenekíti a lányt, a közönségre hajítja a csillárt.
A férfi rejtélyes otthonát ekkor láthatjuk először. Fény derül arra is, hogy miért szereti annyira Christine-t. A Fantom édesanyjának, aki odaadó szeretettel gondoskodott fiáról, Christine a tökéletes hasonmása. A lány nem fél, bizalmat érez, és arra kéri, mutassa meg az arcát, amelyet álarccal fed el. A férfi sokáig nem akarja teljesíteni a kívánságát, ám amikor mégis megteszi, a nő elájul a rémülettől. A Fantomot féktelen harag önti el, mindent, amit felépített a keserves évek alatt, az enyészetnek adja át, ekkor úgy dönt felrobbantja a színházat. A volt igazgató próbálja meggátolni, közben Christine menekülőre fogja és a férfi elől megszökik, mert az igazgató visszafogja a Fantomot. Egy utolsó előadás alkalmával, a férfi főszereplő megbetegszik, és a Fantom énekli el a duettet a lánnyal, aki boldogan mosolyogva veszi tudomásul, hogy a férfi visszaszerezte a tudatát és olyan, mint régen volt. A közönség élteti őket, ám a rendőrség üldözőbe veszi a férfit. Christine és Philip is utána mennek, fel a tetőre, ahol a Fantom véget vet az életének, megkéri a volt igazgatót, lőjje le.
Film két részletben elérhető itt:
2004-es film:
Nem vesztegetnék rá sok szót. Inkább megbotránkozást érzek iránta. Valahogy a Fantomot hangilag nem sikerült megformálni, Gerard Butler-nek nem volt olyan hatása, mint eddig bármelyik Fantomot alakító színésznek. Emmy Rossum Christine-je csak tátogott, egyetlen jelmezét sem nevezném szépnek vagy elfogadhatónak. A filmben több erotika van, Christine szája szinte folyton nyitva van, ha elcsodálkozik valamin...ez szinte folytonos...butácskának mutatja be a film, álmodozó ugyanakkor nem érez haragot, amikor rákényszerítik, hogy játssza el a szerepet a Fantom darabjában. (Pedig kéne!) Ugyanakkor ő az, aki a védelmező, minden Chrisine közül ez a tulajdonsága emeli ki, hiszen, amikor a két férfi majdnem halálos kimenetelű tőrpárbajt vívnak, a földön fekvő Fantomot nem engedi, hogy megölje a vikomt.
Bővebben a film általam gondolt értelmezéséről:
http://phantomvizio.blogspot.hu/2014/06/az-operahaz-fantomja-tv-ben.html
A valós Christine
(http://en.wikipedia.org/wiki/Christina_Nilsson)
Állítások szerint Gaston Leroux Christine Daaé-ja sok hasonlóságot mutat jellemében a valós személyhez, Christina Nilsson-hoz.
Adelina Patti-nak a kor egyik legkiemelkedőbb primadonnájának riválisaként tartották számon. A svéd származású opera-énekesnő 1843-ban született. A fiatal szoprán, egy vidéki, szegény paraszti családból származott, énekesi tehetségére már ifjú korában fény derült. A regénybeli hősnővel ellentétben, önszorgalomból megtanult hegedűn és fuvolán játszani, valamint kisebb falvakban, öccsével közösen lépett fel. 14 évesen egy piacon szerepelt, ekkor fedezte fel egy magas rangú (ismeretlen nevű) köztiszteletben álló férfi, aki beajánlotta a lányt a Svéd Zeneakadémiára, így Franz Berwaldhoz került, és két éven keresztül a mester tanítványaként csiszolta tehetségét.
A fiatal nő szépsége több művészt is megihlettet, többek között egy festőt is, Alexandre Cabanel-t. Christina a férfinek modellt állt, Pandora című festményéhez.
A tehetséges énekesnő karrierje kezdett felfelé ívelni, bizonyítja, hogy 1860-ban Stockholm és Uppsala-ban is koncertet adott. Párizsban négy évig tanult, majd 1864-ben Giuseppe Verdi Traviata című operájában Violetta szerepét játszhatta el. Ekkor még a párizsi Théâtre Lyrique-ban dolgozott. Mind a szerep megformálása, mind énekesi kvalitását tekintve, versengtek érte a rendezők. Más színházakban is látni szerették volna a fényes csillagot, ezért több külföldi szerződéssel is megkeresték. A felkérések elfogadását követően szerepelt Londonban, Szentpéterváron, Bécs és New York különböző színpadain. 1883 október 22-én, a Faust című Gounod opera, első szereposztásának tagjaként debütálhatott a Metropolitan Operaházban.
Ismét egy hasonlóságot fedezhetünk fel közte és a regénybeli Christine között: Az énekesnő egy gazdag bankárhoz (nos, nem vikomthoz, de ugyanúgy vagyonos emberhez) ment férjhez, Auguste Rouzaud-hoz. Az első férj hamar eltávozott, 1882-ben. Öt éves gyászt követően Christina szintén egy rangban felette álló férfihoz (Angel Ramon Maria Vallejo y Miranda, Count de Casa Miranda) ment feleségül, aki első férjéhez hasonlóan korábban halt meg.
Érdekesség, hogy keresztnevét írta a levelezései végére szignóként, nem pedig a titulusát (Casa Miranda grófnője), mely névvel ismertté vált élete utolsó éveiben. 1921-ben halt meg Växjö-ben. A hangjáról, sajnos nem készült felvétel, így az utókor nem ismerheti meg a páratlan hangú énekesnőt.
