Harmadik előadás után (2015. márc. 2.) kulisszajárás, de nem járunk sikerrel, a jegyszervező barátnőm és annak barátnőjével közösen mentünk, Csengeri ijesztgeti az embereket, de mihozzánk már nem jön maszkban...
Kifejtés
Először is a kulisszajárást ne tekintsétek annak, igazából a Művészbejáróhoz mentünk, usgyi be az épület előszobájába, ahol a színház művészeivel volt szerencsénk találkozni. Mivel aznap két előadás is ment, a mi Fantomunk és az újonnan bemutatott Dögkeselyű (emeleti kis színpadon, a Madách Studióban), kapkodhattuk a fejünket, annyi ismert és kedvelt művész jelent meg. Azért mentünk, hogy egy jelmezes Csengeri Fantom képet készítsünk. Ám, a morcos portás nem szólt neki, ő meg elfeledkezett róla (Ildi előzetesen írt neki a közösségi portálon, hogy mennénk hozzá fényképezkedni...)
Csengeri Fantomos montázsom
A színház több művészét volt szerencsénk látni:
- Galbenisz Tomasz (Fantomban ő Firmin igazgató) a darabból énekelt, hihetetlenül jó kedve volt és az ő örömteli jelleméből fakadó vidámság ránk is átragadt - ráadásul ismeretlenül megölelt - annyira fura volt, csak tátottam a számat! :D De imádom a fickót!!!! :D
- Elsuhantak mellettünk: Hűvösvölgyi Ildikó (Dögkeselyűben az édesanya), Fonyó Barbara (Fantomban Christine), Bajza Viktória (most a Dögkeselyűben játszott idősebb tolvajt), Barát Attila (Nyomozó a Keselyűben), Kuthy Patrícia (Fantomban Meg Giry), a Fantom táncosai
- Balogh Anna barátságosan ránk mosolygott
- Bot Gábort csak hátulról láttuk, majd el is tűnt...:( kár....
- Aztán megjelent a lépcsőn Ő...xD na, jó, most jön az elvont elme részlege... Posta Victor, tyű...leírhatatlan volt, mint valami herceg (érdekes meglátás - a Dögkeselyűben aznap ő volt az egyik nyomozó...balon kabátban, mint Columbo...) szintén szívélyesen ránk mosolygott, és eltűnt a sminkben? bár ebben nem vagyok biztos - de később újra megjelent (Attila mégis csak sokáig öltözködött...), a színház jegypénztárosával csevegett, majd együtt is mentek el...(remélem azért nem járnak! :D)
- Attila végül megjelent, de nem volt már beöltözve, holott lent az öltözőkben még arra volt ideje, hogy a jó népre rá hozzá a frászt.. :D Vicces volt hallani, hogy a színházban tényleg akad egy szellem, aki űzi az ijesztgetés iparát... :)
Mindenesetre ez egy nagyon jó bizonyíték volt arra, hogy ez a teátrum tele van szerethető emberekkel, akik nemcsak a színpadon képesek elvarázsolni bennünket, nézőket, hanem olyan emberi és nem beképzelt jellemmel bírnak, amitől közelebb érezzük őket magunkhoz. Nagyon lelkesítő és pozitív tapasztalat volt ez számomra. Nem csalódtam és nagyon boldogan távoztam a színházból.
Amikor végignéztem kikkel látom majd a hivatalos három előadásomat, feltűnt, hogy a tavalyi (2014 februárjában), igen gyengén teljesítő trió újra felfog tűnni a színpadon. Vázolom: Csengeri Attila 2 percről gyorsított fel 60-ra, amikor
az Éj zenéjét előadta, hadarta a szöveget, pedig nem voltak késésben. Bot Gábor
csak lötyögött a színpadon, semmi harcra késztetés nem volt benne, sodródott az
árral, úgyis vele megy majd Christine, minek
akkor harcolni? Barbarára igazából akkor sem lehetett panaszom, ahogy most sem.
Rajta nem múlott a darab sikere, ő precíz volt, mint mindig.
Kíváncsi voltam, hogy harmadik előadásomként, hogyan sikerül teljesíteniük... Megtörtént, és más meglepetések is értek aznap este...
Csengeri Fantomja nagyszerűen van
felépítve. Az Éj zenéje teljesen jó volt, bár hangsúlyozott bizonyos
kifejezéseket, de nem zavart, és élvezhető volt az egész előadásmódja.
Leginkább az tetszett, és mindenképpen érdemes róla megemlékeznem, a dal
kiteljesedésekor a Fantom Christine-t a karjaiba veszi, majd leengedi, és a
férfi megmutatja kettejükről alkotott elképzelését. Az orgona megfordul, és az
üveg mögött két marionett bábut fedezhetünk fel, amelyek megcsókolják egymást.
Érdekes volt látni, ahogy Csengeri Fantomként mennyire érdeklődik Christine
véleménye iránt. Figyelte a lány reakcióját az előbbi jelenet kapcsán, aztán
hangos kiáltással a karjai közé veszi, amikor amaz elájul a látványtól. Sikerült elsőként
tapsolnom, és a taps nem tudott elhalni, rögtön folytatták a történetet (van,
amikor megvárják, míg abbamaradt a kezek által okozott ujjongás). Szóval ez a
spontán „nézzük, vajon Christine mit
szólna a dologhoz?” rettentően aranyos és szépen megoldott színészi játék
volt. Csengeri, amikor dühöt fejt ki, szintén érdekes lehet, összehasonlítva a
másik két Fantommal. A leleplezésnél, kiakad, ám magához öleli a lányt, inkább
szorítja és fenyegeti. Persze ő is kuporog a földön, de közben Christine-re
tekint és mintha az alakját formázná meg a levegőben: „szépségről mer álmodni”. A Fantom főcímdal alatt Attila előbb megy
az orgonához játszani, mint kellene, előzetesen a tanítványát arra kéri,
énekeljen neki. Leginkább ő az, aki teljesen belefeledkezik ebbe a szerepbe,
bár Sasvári is hihetetlenül jól adja elő. Attila többször hangsúlyozza: hallani
akarja a lányt énekelni, letérdel elé, de nem öleli úgy át, mint kollégája. „Énekelj nekem!”A főcímbe immáron
különféle dobszólókat tettek, amitől oda- és vissza vagyok, mert lendületet,
dinamikát, más hangzást ad a dalnak. Így még erősebb a Fantom és Christine
duettje. Attila tükörben való megjelenése is tetszett. Ő nem kíséri kezével az
üveglap mozgását, inkább csak legyint egyet, mire a fedőlap mozgásba lendül. A
leleplezést követően Christine-re teríti a díszes köpenyét (amit a másik két Fantom
nem csinál). Kellően gonosz volt az Il Muto jelenetben, ördögi kacajt
hallatott, bár nem volt brekegés - ez hiányzott.Kellő mértékben sajnálható, mégsem szorult össze teljesen a szívem érte,
amikor megcsalták az Operaház tetején játszódó jelenetben. De jól formálja meg,
az biztos, fejét fogja, aztán bosszút forral. Imádom a csillár lezuhanását.
Most erős volt a robaja, bár lehet, ez az én tévképzetem, mert ezt a részt
mindig átélem. Ami zavart Attilánál, hogy
egy kosza tincs mindig az arcába/maszkjába lógott (ez a jubileumi előadások óta
egyik megfigyelésem).
A második felvonás első jelenetében (Maszkabál) nem
látható, ahogy egyik Fantom sem, csak a dublőrök. A színészek a kulisszák mögül
éneklik fel a szövegüket. Azért, tudom legnyilvánvalóbban elfogadni az Attila
Fantomot, mert ő egy magas, vékony férfi, ahogy a Fantomról is ilyen elképzeléseink lehet. A
dublőrök testalkatilag is leginkább hozzáillenek. A következő fontosabb
helyszín, a temető, ahol igyekszik megint a szerelme bizalmába férkőzni,
bármilyen eszközzel, ám ez nem sikerül, mert a kábulatból Raoul ébreszti fel a
lányt. Ez most kifejezetten egy nagyon jól megoldott jelenet volt, a „Látjuk-e még egymást valahol?” című
szomorú szép ballada alatt is, már a szemfülesebb nézők felfedezhetik
egyik-másik sír mögött kuporgó Fantom dublőröket. Csengeri, mint a hasonmások,
ő is elrejtette a köpenye mögé az arcát – ez kifejezetten tetszett. Mozgalmas
és lendületes volt a jelenet, ahogy a lányt próbálja visszaszerezni, a
harciasabb Raoul, aki képes lenne akár felmászni a falon, hogy elérje a sötét
árnyékként mozgó férfit. A következő érdekes rész, a Fantom saját művének
bemutatása előtti rendőri felkészülés. A Fantom jelzi, hogy az épületen belül
bárhol lehet, a váratlan felbukkanása, pedig egy pisztolyt is hagy elsütni…
szerencsére, neki nem esik bántódása, és egy furcsa, magas hajlítással a
hangjában, követeli előadása megkezdését. Ez a magasabbra vitt hang,
már nem kellett volna oda, véleményem szerint. A Don Juan előadásban rettentően
szenvedélyes, zihál, vágyódik Christine után. Kiváló játéka itt is, ez a
szerelmi fellángolás, nagyon ki tudott teljesedni. Aztán, a második leleplezés,
amikor a paróka és a maszk is lekerül az arcáról… Ezt is valahogy másnak
éreztem, megőrült, de csak annyira, hogy kifusson a színről, előtte, persze még
lőtt egyet pisztolyával (ahogy azt tennie kell). Mindenki befut a színpadra, aztán kezdetét
veszi az üldözés. Lent, a Labirintusban, Christine-t nem löki erőteljesen a
földre, mint a kollégái. Barbara magától vetődik, a Fantom megmutatja a közös jövőjüket (külön érdekesség, hogy Attila,
mindig megnyomja a szobrot eltérő helyeken, ezzel jelezve, hogy ott rejtett
gombok vannak, amivel a titokzatos világának apró tárgyait képes mozgásba
indítania), előtte szomorúan omlik Christine vállára – bár szerintem nem borult
rá teljesen, mint máskor szokás. Csengeri rendesen megszenvedi a jelentet,
érzelmileg sokat kivesz belőle, tényleg elhiszem, hogy egy torz arcú,
megkeseredett férfit látok a színpadon. Raoul-t beengedi a rejtekhelyre, majd a
nyakára a pandzsam lasszót teszi, és koronázásként – beleröfög ellenfele
arcába, ez nagyon tetszett. Végig komoly marad, persze térdre borul és
továbbra is győzködi a lányt, ám nem igazán figyel fel az „akasztott” vikomtra. Amikor Christine gyűlöletet érez iránta, akkor az összeszorított csuklóját
harapdálja – nagyon átéli. És megint egy újabb megformálási változat. A
döntésre felszólításnál, érthetően beszél, nem lihegi túl a szavakat,
egyszerűen és nem hosszan ejti ki: „Válassz!”Christine
pár lépést hátrál, majd onnan közelíti meg a Fantomot. Az ő csókjelenetük
nagyon tetszett, ahogy összeforrnak, a Fantom esetlen és elgyötört, amíg
Christine meg nem érinti az ajkát. Átöleli a férfit nyakát, fejét, majd a férfi
felocsúdik a kábulatból és ő is szorosan fogja az énekesnőt, szintén a fejénél
magához öleli. A szétrebbenést követően, mindketten furcsán tekintenek
egymásra. Ez is egy jól kivitelezett jelenet volt, nagyon
tetszett. Az üldözés közeledő hangjai megzavarják őket, Christine nem viheti
magával a Fantomot, pedig megtenné. A búcsú pillanata is szépnek mondható, bár
Barbara elborzadva tekint vissza a férfire, az egykori mesterére, megrázza
kétszer picit a fejét, és visszanéz rá, majd kiszalad a színről. És most volt
nagyon tökéletes a színpadkép: a Fantom búskomoran áll a hatalmas köpenye
fedezékében, mögötte Christine és Raoul meghatottan csónakáznak. Azt éreztem,
ez most ragyogó befejezés – ám! A 20. előadásomban is különleges volt a
távozás, mert Christine, akit aznap Krassy Renáta formált, úgy tűnt, mintha a „Szeress, csak ennyit kérek én” szám
első sorát a Fantomnak énekelné, a távolba veszett férfinek, aki szerelmet
vallott neki, aztán a tekintete a vikomtra vándorol és továbbfolytatta a dalt.
Csengeriéknél a rózsát és a maszkot is gyorsan kitették, Attila kitartotta a
hangot, és úgy tűnt el a félhomályban.
Csengeri Fantom: Kifogástalan a
játéka, egyszerűen imádom, és a mostani megállapítások fényében erősen
vetekszik Sasvári Fantomjával. Furcsa és egyben különleges hangszínnel
rendelkezik, nem mondanám kifejezetten Angyali hangnak, mégis van benne valami,
amitől ő azzá teszi és azzá is válik a darab alatt. A szöveget tudta, nem
vétett hibát. Angyalian tudott gonosz lenni.
Fonyó Barbara szerepléséről is
pár szóban. Nagyon jó az arcmimikája, a játéka is kiemelkedő. Nagyon jól átéli
a figuráját. Esetlen tagként, ezúttal túlpörögte a táncot, amiért Madame Giry
leszidta, Meg pedig nem értette, hogy mi a baja Christine-nek. A „Gondolj rám”-ban eleinte félős,
bizonytalan, majd megbátorodik. Olyan szeretnivaló ez a jelent, bár most is vacakoltak
hosszan a ruhája felsegítésénél. Mindkettejükre, Bot Gáborra és Barbarára is
tudtam figyelni, hátha kikacsint felém a Raoul. Barbara táncügyileg talán nem
olyan látványos, de kifejezetten tetszik, amint belekezd a dalba és még
rettentően bizonytalan, annyira jól alakítja. Aranyosak voltak a vikomttal
együtt, kedvenc jelenetemben is, a tetőn (én indítottam a tapsot). Az Éj
zenéjében, megint lábát, lábakat, sőt az alsó testét is láthattuk, az itt
megjelenő illúziók az arcán nagyon realisztikusak. Barbara legemocionálisabb
jelenete egyértelműen a temetőben zajlik. Az, ahogyan ő előadja, úgy sem Reni,
sem Andi nem képes. Érzelmes, szívszorító, megindító, és teljesen hihető. Az
is, hogy a jelenet előtt, bár itt inkább a próbaterem hátsófalának éltüntetésen
van a hangsúly, - felhúzzák a zsinórpadlásra - Barbara többször meghátrál,
mielőtt a sírhoz érne. Tetszik, ahogy a Fantomhoz vonzódik ebben a jelenetben.
Az őrülete a Primadonna szám alatt, Meg-gel bensőségesebbnek hatott a
kapcsolata, mivel ezúttal Kuthy Patrícia volt a társa, de még mindig közel sem volt olyan jó baráti viszony közöttük, mint Reni és Pati közt. A Don
Juan-ban Barbara erotikus volt, és érzéki, ahogy a Fantomot magához csábítja az
asztalról, ujjával maga felé inett, jöjjön hozzá. Szóval, buják voltak. A maszk
második levételénél, szerintem kissé dühös arckifejezése volt, bár lehet ezt én
képzeltem bele. Barbara
csókjeleneteit szeretem, a búcsúja sem volt rossz, bár én még mindig Reniét
helyezem előtérbe. Hangilag szép, szövegtudása kiűtnő, hibát nem vétett, játéka
minden szempontból meggyőző.
Bot Gábor, mint Raoul. Ügyi volt,
elragadó, olyan édesen grófos. Hangilag kifogástalan. Kellőképpen
riadt és elcsodálkozó az Il Muto jelenetben, kellő módon védelmező a tető és a
temető jelentben. Tetszett, ahogy szenvedős arcot vágott, sőt inkább
kétségbeesett arckifejezést mutatott, amikor ő is próbált a
Fantommal hadakozni az utolsó jelenetben, miközben a pandzsam lasszó fogságában
volt.
Sáfár Mónika, Pándy Piroska végül
ezt az előadást mégiscsak Röser Orsolya vitte el. Érdekes, hogy február eleje
óta ennek a napi szereposztásnak a Primadonna karakterének előadója többször
meg lett változtatva. Röser nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt, brekegni nem
tudott, csak itt-ott volt valamennyire vicces (inkább prózában, a Hannibál
jelenetben olaszul beszélt, hogy eltávozott Umberto-val), de semmi különlegesség
nem volt benne. A hangja is kifejezetten irritált. Folyton
mindenkinek neki akart menni, túlpörgött kis kerti törpe primadonna volt.
Persze arcra aranyos, de nem ez számít most. Nem volt erős.
Hangilag elfogadható, végül is opera-énekesnő, játéka nem kiemelkedő,
szövegtudása hagy kivetnivalót.
Pankotay Péter nem tudom, miért
gondolta úgy, hogy a Primadonna-Levelek szám alatt átveszi Carlotta szövegét.
Ráadásul túl akarta a többieket is ordítani. Piangi-ként vicces volt, a
Hannibál jelenetben a feltett, gyulolt kifejezéseket használta, múltkor a
szep-et és a gyulolt-ot nem mondta úgy, ahogyan kellett volna helyesen.
Átgázolt a szereplőkön, akik össze is néztek ezen.
Umberto most is megengedte, szabad kérniük, hogy a megadottak szerint énekelje
a Don Juan-t. Megint dührohamot kapott, most már szinte főtt a feje, és attól
tartottam, hogy tényleg kifut a színről. Itt volt a Barbarának egy nagyon jó
arcmimikája, Umberto megfordította a kottát a lány kezében, aki ettől megdöbbent, és csodálkozva eltátotta a száját, aztán persze kommunikáltak Madame
Giry-vel is. Attól féltem, hogy az egyik kórustagot arcon képeli, olyan
lendülettel állt meg előtte, aztán szerencsére megszólalt a zongora és a
szadista dolgaitól eltekinthettünk a továbbiakban. Szóval, a Don Juan próbája
megint pompásan szórakoztatóra sikeredett. Pankotay szövegtudását illetően
elmondható, hogy tudja a sajátját, de úgy látszik másét is. Azt bírom benne,
hogy érthetően mondja, amit énekel, az artikuláció fontos. A játéka
abból a szempontból, hogy volt ez a kis kirohanása, elgondolásra késztet, hogy
továbbra is jó Umberto-nak tartsam-e? Bár meg kell vallanom, hogy ő tényleg egy
hisztis urat alakít, akin nem lehet csak úgy nevetni. Elővette a kendőjét és
meglegyintette, lecsöndesítette a kórust, akik rajta nevettek a próbán. A
kendő még akkor kerül előtérbe, amikor Carlotta visszatéréséért imádkoznak az
igazgatók, ledobja a földre, és rátérdel.
Szerednyei Béla és
Galbenisz Tomasz. Kettejüket nem lehet nem szeretni. Örültem, hogy velük látom
ezúttal a darabot, mert ők alkotják a CD-én is az igazgató párost, eléggé régen szerepeltek együtt. Ám nem adták vissza a humort, amit máskor szoktak. Jók
voltak, viccesek, de nem működtek szimbiózisban, viszont mindkettejük spontán
bemutatott piruettje nagyon tetszett. Szerednyei a balett felkonferálását
mindig mókásan kezdi, ettől lehet szeretni, köszörüli a torkát és bohókásan
próbálja magyarázni, hogy hát, öhm, hát… a balettet fogjuk soron következőleg
látni. Ettől eltér Barát Attila szerepformálása, mert ő nagyon komolyan
gondolja a diri szerepet, nem tréfál, egyszerűen csak komoly. Az kifejezetten
tetszett nála, hogy rászólt a balerinákra, amikor azok egymásnak ütköztek, amint
berohantak a színpadra táncolni. Szerednyei koreográfiája megnevettetető volt,
míg Galbenisz Tomasz is kiválóan táncolt a színpadon. Ő még annyival is
hozzájárult, hogy Christine-nek mondta, ne nézzen úgy rá – amikor bejelentette,
hogy a lány veszi át a grófnő szerepét. A tapsrendnél, sajnos nem kaptak üvöltő tetszésnyilvánítást.
Viszont Galbenisz bejátszotta, hogy feltörli a színpadot, hogy Szerednyei már
tiszta padlóra léphessen. Hangilag jók voltak, szövegüket tudták, játékilag sem
volt rosszak, de valami hiányzott, hogy teljesek legyenek. Kár értük.
Madame Giry, Bencze Ilona
elgondolásában, holott múltkor inkább Bajza Viktóriát választottam, ezúttal ő
sem volt kőszívű nő. Biztosan a Meg-eken is múlik, akiket partnerül kapnak. Kuthy
Patríciával jók együtt, működik az anya-lánya kapcsolat. Christine-hez való
közeledés is jobban kibontakozott, főként, a „Gondolj rám” előtt. Biztató arckifejezése, a sokat sejtető
pillantása. A második felvonásban Christine-re tekint az igazgatók irodájában,
aki a balettmesternő segítségét kéri. Most jó volt, mint Madame Giry, csak kár,
hogy ők (Meg-gel együtt) sosem részesülnek ovációban. Meg Giry szerepében Kuthy Patrícia
szintén jól volt elgondolva, mindent kiválóan megoldott a színpadon, ő tényleg
ragaszkodik, mint barátnő, Christine-hez.Hangilag, szövegileg pontosak.
Bakik: A Fantom főcímzenéje alatt nem sikerült gyorsan behúzni az
énekesnő öltözőjének díszletét, valamibe beleakadhatott, és így lassabban ment
az eltüntetése, de ez nem volt igazán feltűnő.
Kulisszajárás: Csengeri Attilával szerettünk volna közös képet készíteni, közben sok meglepetés ért bennünket, a jegyszervező ismerősömmel és annak barátnéjával. Igazán meglepett, hogy a színészek mennyire közvetlenek, kedvesek tudnak lenni, egyáltalán nem voltak beképzeltek, és meg kell valljam kicsit őrültek voltak, de ettől szeretem ezt a társulatot. Videóérdekesség - A labirintusban - utolsó jelenet a Fantomból, szereplők: Csengeri Attila és Fonyó Barbara:
"Gondolj rám, akkor is gondolj rám, ha ezer év is rég elszállt. Tudd, hogy soha nem volt perc, míg nem gondoltam Rád!"
Időpont: 2015. február 22., este 19.00 Helyszín: Madách Színház Előadás: Az Operaház Fantomja (20. alkalom)
Elmondhatatlanul boldog vagyok! Vasárnap este átélhettem a 20. előadásomat, ami olyan szép volt, hogy nem találok rá igazából megfelelő szavakat. A színészek kiválóan teljesítettek, az egyik legeslegszebb előadásnak voltam a részese. Nem is tudom, hogy láttam-e valaha ennyire egyben az egész történetet, ennyire életszerűen megalkotva a darabot. Mindenki odatette magát, egyszóval - átéltem. Az egész társulat büszke lehet magára! Hatalmas gratuláció érte! Sasvári Sándorhangilag sokat fejlődött, a legutóbbi alkalom óta. Amikor énekelt nem is hittem a fülemnek, hogy azt a Sasvárit hallgatom, aki korábban nem tudta még a magas hangokat sem kiénekelni. De most, minden megváltozott. A Fantomja lenyűgöző volt, pimasz, provokatív, teli szenvedéllyel, félelemmel, nagy szeretettel. Ő is úgy énekelte a "Bravisszimá"-t, ahogyan megszerettem és megszoktam már. Sasvári játéka kimagasló volt, a Fantom által képviselt széles paletta minden mozzanatát tökéletesen alakította, és általa újra azt az Éj zenéjét élhettem át, amiben már régen volt részem, bár előzőleg Posta Victor is szépen elénekelte. Sasvári előadásmódja, az éneke teljesen olyan volt, mint egykor. Nem voltak hangos felkiáltások, bizonyos szavak hangsúlyozása. Lágy volt és kellemes. Imádtam. Az átélés meg egy plusz.
Krassy Renáta Christine-je csodálatos. Hangilag ő is kiemelkedő, imádom. Játéka lenyűgözött, különösen az tetszett, hogy La Carlotta-val próbál a Hannibál jelenetben kapcsolatot teremteni, nyugtatni, miután ráesett az egyik ponyva. Ezt a két kolléganője nem teszi, ők kevésbé vesznek róla tudomást, vigasztalni sem próbálják, csak állnak egy helyben, és meg vannak ijedve. Reni még úgy is kitűnt, hogy egy erősebb kapcsolatot épített fel, Meg és Christine között. Természetesen, ehhez kolléganője is páratlanul jól hozzájárult, Kuthy Patrícia személyében. Az Il Muto-ban, és a Maszkabál jelenetben láttam, hogy össze vannak hangolva. Reni könnyeden adta elő a Gondolj rám!-ot is, igazán olyan érzést keltett az emberben, hogy igen, ez a lány, egy kórista volt, de lám, most túlszárnyalta mindenki képzeletét. Rendkívül édesnek találtam őt, a szám végén, kap egy rózsa szálat a Fantomtól. Mosolyogva magához szorítja a virágot, aztán, mint a jól ismert játékot "szeret, nem szeret" játszotta. Egy csoda az előadása, harmóniában a Fantommal és szeretnivaló a Raoul-lal. Renit nagyon szeretem, a karaktere sokkal jobban átgondolt, szeretnivalóbb, a Fantomhoz való viszonya igazán megható a zárójelenetnél.
Bot Gábor Raoul-ként igazán megnyerő, fess férfi volt. Szeretem őt ebben a szerepben, nagyon aranyos volt, az Angyali hangban, ahogy győzködte Christine-t, hogy ő egy régi ismerőse. Amikor megpróbált a Temető jelenetben a Fantommal harcolni, - igaz, nem éreztem a játékában nagy erőt, bár mondjuk úgy, hogy ezt nem vettem észre, hiszen Gábor aznap duplázott, így az első előadás is jócskán kivehetett belőle. Úgy tapasztaltam, hogy őt talán jobban megviselte az akasztás, mint Bálintot.
La Carlotta-ként Pándy Piroskát volt szerencsém látni, aki fülsüketítő hanggal rendelkezik, ám ő most kifejezetten jó volt és kellett is. Élethűbb volt, jellegzetes gonosz boszorkány, a Primadonna szám alatt kotorászott a kis táskájában, és próbált mindenkit túlénekelni, ahogy ezt a szerepe megkívánja. Pándy művésznő ébresztett rá, hogy nemcsak Sáfár Mónika tudja jól alakítani Carlotta-t a színpadon.
Umberto szerepében a rég nem látott Pankotay Pétert figyelhettem meg, aki ezúttal nem alakított vicceset, például csúnyát mutatott a Fantomnak a Primadonna-Levelek szám alatt, ám ennek ellenére elmondható, hogy humor volt a karakterében. Mindig nagyon jó látni, átélni, hogy a színészek miként módosítgatnak a karaktereiken, vagy a szövegükön, hogy változatos legyen, olykor megnevettessenek vagy sírásra késztessenek bennünket. Más volt a játéka, a 2. felvonásban, amikor a Don Juan próbát tartották. Pankotay tisztára kikészült, majdnem azt hittem eltávozik a színről, olyan szinten kiakadt. De visszafordult és kommunikált Christine-nel a zenéről, amit ő nem lát annak. Majd a lány Madame Giry-vel folytatta tovább a beszélgetést. A Primadonna majdnem nekiment a balettmesternőnek, szóval volt itt jócskán felháborodás. Sokkal több élet volt ebben a jelenetben, mint eddig bármikor. Igazán jól felépítették, az embert kíváncsivá tették, hogy mi fog végül történni? Különbség, Gerdesits Ferenc Umberto-jához képest, hogy Pankotay a saját kottájára mutat, míg Gerdesits a Primadonna papírfecnijére, amikor arról beszélnek, hogy a Don Juan-ban nincsen semmi zene (holott ezt a Fantom írta).
Kedvenc direktor párosom, most sem okozott csalódást, imádtam őket. Annyira jól játsszák, teljes összhangban, Szerednyei Béla és Weil Robi. Bár ezúttal csak Szerednyei volt, aki táncot lejtett a balett jelenetben - legalábbis én így emlékszem. :)
Hivatalosan is kijelenthetem, hogy a kedvenc Madame Girym és Meg Girym, nem más, mint Bajza Viktória és Kuthy Patrícia. Nagyon szuperek voltak, teljesen valóságosak. Minden színpadon tanúsított mozdulatuk, a mimikájuk, a gesztusok, mind hihető volt. Tetszett, hogy Madame Giry bátorítja Christine-t a nagy beugrásra (Ügyes légy). Ahogy Meg a háttérben áll, és drukkol a barátnőjének, majd amikor látják, hogy a kóristalány magabiztosabbá válik, anya és lánya kedvesen összemosolyognak. Ez derültséget okozott számomra, mert valószínűleg ilyenkor nem mindenki a mellékszereplőket (is) figyeli, viszont én megtettem, és elégedett voltam a látvánnyal. Az igazgatók irodájában szintén összhang van a két nő között, illetve Madame Giry nemcsak lányára, de Christine-re is figyel és ez fordítva is igaz. Patrícia Meg-ként nagyon aranyos, tényleg egy barátnőt jelenít meg a színpadon, aki a Maszkabálon is segíteni próbál Christine-nek, miután ő elfut, utána siet Meg, hogy vigasztalja. Az Il Muto-ban táncol, és Reni, amikor felismeri a Fantomot a hangja alapján, átöleli Meg vállát.
Úgy éreztem, hogy minden a helyén volt. A harmadik jelenettől kezdve éreztem, hogy ez az előadás bizony a tapsrendél nem lesz huhogásoktól mentes. És, bizony így történt.
Köszönöm, hogy számomra ilyen csodálatos 20. előadást a színészek és a közreműködők létrehoztak. Boldog vagyok! :)
Videóérdekesség - Az angyali hang, előadók: Krassy Renáta és Bot Gábor:
Időpont: 2014. 02. 23. (vasárnap) 15.00 Helyszín: Madách Színház Előadás: Az Operaház Fantomja
Szombaton dolgoztam, ezért a vasárnapomat a Madách színházban kívántam tölteni, ha sikerül jegyet szereznem. Kijelenthetem, hogy összejött. Féltem, mert azzal fogadtak, hogy minden jegy elkelt, szerencsére akadt kettő még a délutáni előadásra, így örömmel vegyes aggodalommal vártam az előadást. Örömre, mert régen láttam és hiányzott, aggodalomra, azért volt okom, mert a ülésem nagyon a nézőtér csücskében volt. Végül, megbizonyosodtam róla, hogy néhacsak a világosítólámpák fognak bezavarni - bár nem volt rossz hely, sőt ajánlani is tudom, mert ugyan az emeleten van a pótszék, de olyan, mintha a földszinti harmadik vagy negyedik sorból figyelnénk az előadást. Az arcmimikákat tisztán láttam, nagyon élveztem, kitűnő volt.
Aznap délután Csengeri Attila Fantomja szólította meg a falakon keresztül Christine-t és bűvölte el a közönséget. Titokzatos, zenével átitatott személyiségű ez a Fantom, akit nagyon szeretek.
Most is, hitelesnek találtam, ízig-vérig embernek, aki szeretetre és elfogadásra vágyik. Egy apró hibát ugyan vétett a megformálója, de elnézem neki, viszont megint olyan színt (újdonságot) hozott a karakterbe, hogy nem tudok Attilára haragudni. Mégis elmesélem mi kifogásolnivalóm volt Attilával kapcsolatban, hiszen fontos a visszajelzés a színészeknek, számomra az emlékek jelentik a mindenséget, az elengedhetetlenséget.
Attila furcsa módon viselkedett, nem tudom, hogy hova rohant úgy - de Az Éj Zenéje ezúttal nem volt olyan érzelmekkel teli szimfónia, mint minden egyes alkalommal szokott lenni. Ez elgondolkoztatott és elszomorított, hiszen ha valaki, akkor Csengusz fantasztikusan adja elő. A dal végén általában őrjöngő taps szokott lenni, de ezúttal ez is elmaradt, és ezt valahogy a közönség "megérezte". Nagyon sajnáltam, mert ez a dal igazán erős, megérint az embereket, talán a legerősebb érzelmi kifejezésű zene, és egy teljesen más dimenziókba kalauzolja az embert. Elvarázsol. Talán az eufória szó jellemzi a legjobban, azt az érzést, ami a hallgatóságot átjárja, transzba esünk tőle.
Inkább csalódott voltam, a sietsége miatt, főként azok után, hogy megtudtam a jegyszervező ismerőm előző nap volt, szintén délután (szintén Attila alakította a Fantomot), és akkor álló tapssal zárták az előadást. Nálam ez elmaradt, sajnos....Annyit szomorkodok már - pedig néha a hullámvölgyeket is meg kell élni, hogy a későbbiekben elmondhassam, ez az előadás elképesztő volt és sokat fejlődött, megint láttam valami újat és egyedit, megint gyűjtöttem egy szép emléket róla, amit elraktározhatok magamban! Minden egyes alkalommal jobb és szebb lesz! Én hiszek benne, és mindegyik színművészben is. Mert a Fantom is olyan előadás számomra, mint a Mary Poppins: Minden egyes színészt nagyon sokra tartom, becsülöm őket és köszönöm, hogy vannak és játsszák a színművet. Hatalmas feladat a Fantomot életre kelteni, ráadásul olyan színvonalon, amit A.L.Webber és csapata megkíván és elvár - előfordulhatnak apró hibák, de nem kell felfogni hibának, ha a tökéletességet látjuk benne. Én csak ezt látom benne, minden egyes alkalommal a Fantom szépségesen szomorú története megragad, felkavar. Szeretem. Szóval Attila Az Éj Zenéjét nem úgy énekelte el, ahogy szokta, kicsit bántott, de minden más érzelmet, gyengédséget, szeretett, bosszúvágyat, haragot érzékeltette. Az újdonság, ami színfoltot jelentett, az utolsó jelenetben, a Fantom rejtekén játszódik. Raoul Madame Giry segítségét kéri, hogy lejuthasson hozzá, hiszen fogva tartja Christine-t. Megérkezvén a rejtélyes lakóhelyre, lehetőséget kap, hogy Christine-nel együtt elmenekülhessenek, ám ez csak megtévesztés, és a Fantom egy váratlan pillanatban hurkot köt a nyaka köré, kezeit megkötözi. A pandzsam lasszóval foglyul
ejti, és beleröfög az arcába, erre Raoul elfordítja a fejét.- na, ilyesmi még nem fordult elő! :-)
A második felvonás végén, a csókjelenet alkalmával, látom igazán nagyon-nagyon helyesnek, a két főkaraktert. Christine
hezitál, rágódik, döntésre szólították fel és választania kell a két férfi közül. "Magányos árnyék az éjben, balsorsod börtönbe zárt, az Ég engem küldött, hogy meglásd, van ki gondol rád!" Lassú léptekkel közeleg a Fantomhoz, odaérvén hozzá, gyengéden szájon csókolja, amivel a Fantomot teljesen meglepi, és váratlanul éri ez a hirtelen jött gyengédség, amit iránta tanúsítanak. Képtelen felfogni,
hogy mi történik vele. Majd viszonozza a csókot, és ügyetlenül, remegve öleli
magához a szenvedélyes Christine-t. Láttam
már kettejüket (Fonyó Barba és Csengeri Attila) úgy elválni, hogy az ajkukat megérintették, és csodálkoztak
mindketten a közöttük létrejövő vággyal teli kapcsolaton. Ez olyan hatást keltett, mintha valóban itt egy folytatásról is
beszélhetnénk, mint a Love Never Dies, amit Webber folytatásként megálmodott.
A másik férfi karakter Raoul-t, Bot Gábor alakította. A csinos vikomt, aki gyerekkorából ismeri Christine-t és az ő piros sálját: "Kicsi Lotte, tűnödik folyton, kicsi Lotte mit kérnél inkább?" A Fantom felemeli a fénybe Christine-t és a tanításnak köszönhetően a lány sikert arat, az új opera bemutatóján . A férfi megpillantja volt kedves játszópajtását, akibe rögtön beleszeret. Raoul ígéretet tesz, hogy mindig megvédi és óvni fogja a Fantomtól, miután a lány meglátta a maszkot viselő mestere valódi arcát. Bot Gábort kedvelem, erős Raoul-t hozott mindig, különösen akkor, amikor még (itt fentebb látható képen) nagy frizurája volt. De ezúttal a vikomt úr nagyon vérszegényre sikeredett. Hogy is mondjam? Csak sodródott az árral, nem éreztem, hogy igazán küzdene az áhított nőért, csak mindenhol jelen volt, szépen énekelt, de semmi harciasságot és hősiességet nem tapasztaltam játékában. Nagyon sajnáltam, hogy nem győzött meg. Pedig ő egy nagyon szuper Raoul szokott lenni.
A női szereplő jellemzését hagytam utolsójára. Róla muszáj bővebben kifejtenem a véleményemet, hiszen úgy gondolom, hogy számomra aznap délután ő nyújtotta a legkiválóbb teljesítményt – Fonyó Barbara. Egyszerűen lenyűgözött, olyan imádni valónak és kedvesnek találtam. Érzelmekben gazdag, játékban nagyszerű munkát vitt véghez, kiemelném azt a jelenetet, amikor Christine lehetőséget kap, hogy Carlotta helyét átvegye Hannibál című darabban. A „Gondolj rám” sokkal erőteljesebb volt Barbara felfogásában, hiszen, látszott rajta, amikor Christine belekezd az éneklésbe, még nagyon bizonytalan, rettenetesen izgul – babrálja jelmeze fodrait – igazán bájos volt. Végül, az
igazgató megengedi neki, hogy fellépjen, örömében táncot lejt, ami
megint csak azt mutatja számomra, hogy ez a Christine nagyon jól van
megformálva.
Több érzelmet láttam: amikor a két szerelmes első alkalommal találkozik, a Fantom vonzereje milyen hatással van az euforikus állapotba került főhősnőre, a temetői jelenetnél meghatódtam, Christine-nel együtt sírtam. Fonyó Barbara sajnálattal, keserűséggel búcsúzik el a Fantomtól,
miután elhangzott a híres mondat: „Szeretlek, Christine!”. Nem rázza a fejét,
csak bánattal telve elfut. Számomra fontos, hogy Christine meghatóan búcsúzzon el a Fantomtól az előadás végén, az ember érezze, hogy „nehezen válik el Tőle”. Ha a
játékot figyelembeveszem Fonyó Barbara nekem meggyőzőbb, mint Mahó Andrea. Érdekes, hogy sokáig nem Barbi volt a kedvencem, a pálfordulás az ünnepi 10 éves fordulón következett be. Pont, a fent, felsorolt indokok alapján.
A további szereplők is mind kiválóan teljesítettek, a komikus igazgatók szerepében, Szerednyei Béla és Weil Róbert párosát láthattam. Míg Carlotta-t Pándy Piroska, Piangit Gerdesits Ferenc jelenítette meg. Bajza Viktória és Kuthy Patrícia mint Madame Giry és Meg Giry lépett színpadra. Gratulálok a szereplőknek!
Díszlet: VARÁZSLATOS - mindent szeretek, imádok! Olyan lenyűgözően alkotta meg Kentaur.
Jelmezek: GYÖNYÖRŰEK - és akárki, akár mit mond, szerintem a Magyar Fantomnál nincsen szebb!
Egy kis zenei aláfestés - Bot Gábor és Fonyó Barbi előadásában szól a "Csak annyit kérek én". Hallgassátok sok szeretettel - amennyiben megtaláljátok a YOUTUBE-on! :)
Megint csak – mi sem bizonyíthatja jobban e darab sikerét, mint a lelkes nézők pozitív visszajelzései, valamint azon nézők, akik a dalokat dúdolgatták a ruhatár felé menet. Szerintem ez sokat számít. Külön kiemelném, hogy egy újabb madáchos kedvenc ülőhelyet is felavathattam.
