Operában való kalandozásaim során sajnos magyar nyelvű előadások között nem igazán találtam olyat, aminek a zeneisége (legfőbb szempontom, de a történetet is fontos nekem) annyira magával ragadott volna, hogy kedvencnek is titulálhatnám. Mindez megváltozott, miután az Erkelben láttam és hallottam a Hunyadi László darabot. Méltán nevezetes, fülbemászó és csodálatos dallamvilágot komponált Erkel Ferenc. Egyes dalok nagyon játékosak, mégis komoly szövegi részeket tartalmaznak, mások szerelmi balladák, de sokkal nagyobb katartikus élményt nyújtanak, nagyívűek.
A zenéje megvett kilóra, napokig a fejemben szólt és még most is szól, soraim írása közben a nyitányt hallgatom, amibe belefoglalta a szerző az összes kiemelkedő dallamot a darabból.
A rendezéssel már komolyabb problémáim voltak.... Nem értettem mi köze van az utasszállítógépnek a hollóhoz a nyitány alatt, a gép - szinte berobban a színpadra, ám az utolsó pillanatban hollóvá alakul, ami a Hunyadiak jelképe. A holló motívuma az előadás végén visszatér, amikor Hunyadi Lászlót kegyelem kérése ellenére lefejeztetik a bakóval, hiába nem fogott rajta háromszor is a bárd... a lefejezést nem látjuk, csak a bárd lesújtását, a vetítő vásznon a kiontott fekete vér megjelenik, ebből egy holló képe alakul ki, ami a csőrével elkap egy aranygyűrűt és felénk dobja, így fejeződik be ez a rendezés. (Ezzel szembemegy a mostani, 2022-es rendezés, ami Ókovács Szilveszterhez köthető, Gara nádort emelte ki, mint negatív figura. Megmérgezi a királyt, kopasz és önkezével Hunyadi László gyilkosává válik.)
Történelmi előadás lévén szeretem, ha ragaszkodnak a rendezők a hagyományokhoz. Sajnos, itt már az elején sikerül elrontani a darabot, hiszen a médiából jól ismert kofferek kerülnek elő, mintha az Áll az alku című műsorban lennénk, a kofferekhez öltönyös férfiak társulnak, akik kinyitják számunkra a bőröndöket. Szimbolikus jelentőséggel bírnak, a bennük lévő tárgyak: kulcsok (Nándorfehérvár kulcsai - amit László királynak ajánlanak fel majd, de ő visszautasítja), levél (egy futárt fognak el, akinél a levél volt, ebben közlik, hogy Cillei a Hunyadiak fejét ígéri a királynak), kard (állandó jelképe az ellenállásnak) és végül a korona.
Tehát, az Áll az alku stílus után következik a reptéri forgatagnak tűnő társaság, mindenki, minden szereplő modern öltözetben zsibong a színpadon, öltönyben, kiskosztümben. A gyerek Mátyás a Hunyadiakhoz tartozó Holló madarat ereget, amire a tömeg felfigyel... majd érkezik az utasszállítógép és rendeződnek a sorok, viszonylag egyszerűen kidolgozott, olcsó anyagból gyártott jelmezekbe bújva a történelmi korba visszahelyeződve átlép a darab a modernségen...
László Boldizsár alakította a címszerepet, de jelentősége kevésbé volt fontos, nem volt kiemelkedő a karakter, ezzel szemben az édesanyját alakító Röser Orsolya több hangsúlyt kapott és jobban dominált. Áriái erősek voltak, és a közönség őt ünnepelte a leginkább. Különösen szembetűnő volt egy nő (könnyed, légies hatást nyújtó ruhában lépdelt). aki folyton csak császkált a család mögött, és úgy tűnt számomra hosszú ideig, hogy lehet ő a kis Mátyásnak a dajkája, erre később kiderült számomra, hogy nem a dajkája, és nem is családtag, hanem a hangját adta... Rejtély, hogy vajon ez csak itt érvényesült vagy máshol is így oldották meg a kisebbik Hunyadi hangi adottságait. Véleményem szerint nem lett volna nehéz egy olyan fiút találni, aki megfelelő hanggal bír a szerep megformálásához... Számomra inkább zavaró volt, hogy a háttéréneket biztosítja, míg elől a gyermek pantomimezik rokonainak... A rendezésnek jár jó pont is, az első felvonásban a király, Horváth István és a Cillei Ulrikot alakító Rácz István a színház nézőtér bal és jobb oldaláról egymásnak átkiabálnak, megbeszélik a tervet, és a király átdobja neki a gyűrűt. amivel igazolja, hogy ő adott megbízást a férfinak, hogy ölje meg a törökverő családot. Ez jól kivitelezett és érdekes volt. Jelmezügyileg eléggé érdekes volt, hogy Ferenc Józsefnek állították be V. László királyt... minden egyes alkalommal ő jutott róla eszembe. Problémám inkább az indokolatlan vértócsával volt... Nos, amikor a cselszövőt, vagyis Cilleit a magyarok leszúrják - a baloldalon a következőt láttuk: egyik magyar nekiesik karddal és hónalj alatt ledöfi. A kard nem véres, de a szereplőből bizonyos pár perc elteltével, miután földre került - indokolatlanul ömleni kezd belőle a vér... vérfolyónak is mondható, a színpadot belepte. Az első felvonás végén nem sikerült elsőre a függöny összehúzása, az egyik színpadtechnikus igyekezett összehúzni, de mivel tartott a tapscunami, ezért széthúzták ismét a lepleket, és bal oldalról láttuk, ahogy a színpadtechnikus visszasettenkedik oldalra... Befejezésnél igazán zavaró volt, hogy Szilágyi Erzsébet a neki háttal álló katonák között próbált a gyermekéhez furakodni, holott, csak meg kellett volna fordulnia és látta volna idősebbik fiát az emelvényen... ez kissé bugyután megoldott színpadkép volt.
Tapsrend
A három felvonás közül egyértelműen az első volt a legjobb (tömegjelenetek, a történetvezetés szempontjából), a második tele volt szerelmes áriákkal, és kissé altató hatása miatt inkább harmadik helyre soroltuk, míg a harmadik felvonás a második helyezést érte el nálunk, ismert dallamaival, sodró történetével és a kegyetlen befejezésével.
Érdemes megnézni és hallgatni a darabot, a zenéjére figyelni nemzeti ünnepekkor, hátha előveszik, különösen igaz ez az "Áldjon meg Isten, hősbajnokom"-ra. A fülbemászó dallamvilága miatt a magyar operák közül most ez a darab a kedvencem, javaslom járjunk nyitott füllel!
Az előadást már korábban leadták tévében is, akkoriban Fekete Attila volt a címszereplő, Miklósa Erika Gara Mária a szerelme, Fodor Beatrix Szilágyi Erzsébet és Gara nádorként Kálmándi Mihályt láthattuk. Youtube-on ez is fent van... csak úgy megsúgom! :) A két darab közötti eltérés a szereplőkön kívül a díszlet módosításban vehető észre, ugyanis az utolsó jelenetben a király és a nádor karaktere egy trónuson látható, ugyanakkor ez nem a földön, hanem színpad felett függeszkedik, a módosítást élőben láttuk, itt a földön volt, a fémhíd előtt a szerkezet.
Kis bolondozás a szünetben mindig belefér
László Boldizsárral közös fényképet készítettünk Habók Lillával
Időpont: 2017. október 29. este 18.00 órai kezdéssel!
Helyszín: Erkel Színház
Előadás címe: A hugenották (Giacomo Meyerbeer)
Rendező: Szikora János Bemutató: 2017. október 28-án volt, én a második szereposztással láttam 29-én
Színpadképem a páholyból
Hetek óta farkas szemet nézek az elszörnyülködtető plakáttal, ami a Hugenották opera előadást hirdeti az utakon... valahogy nem tükrözi a darab erőszakos hajlamát, sőt, amikor beültem és hallgattam a darabot, egyszerűen kedveltem, kedvesnek és roppant mód izgalmasnak találtam... Az első másfél óra alatt nem éreztem, hogy itt valami nagy gyilkosság, mészárlásnak leszek szem és fültanúja. Majd mégis elérkeztünk ahhoz a részhez is...
A rettegett Iván helyett a rettegett plakát!
Előzmények: Az utazásban akadályoztak - no meg a közönségről vélemény
Az orkán erejű vihar, majdnem engem is magával sodort, tehát már itt is komoly lecke fel volt adva. Meg kellett küzdenem a természeti erőkkel, hogy a Hugenottákkal találkozhassak a színházban... Lakóhelyem környékén, - ahol a Duna is eléggé a közelben folydogál - hatalmas szelek fújtak, attól tartottam felkap a szél és magával ragad...bár ezt inkább az előadástól reméltem. :D Nagy harcok árán, de sikerült a buszmegállóba verekednem magam, eleredt az eső...mondom mi jöhet még??? A busz tudta tartani az időt, a csatlakozásom is rendben lezajlott. Az Erkelbe vezető utammal kapcsolatban nem lehetett panaszom, még maradt kis időm is, hogy kezdésre beérjek.
Új páholyt avattam, emeleten, jobb oldalon, viszonylag közel a színpadhoz, jó látási körülményekkel (nem csoda hiszen 1. széken ültem). A páholyokban három főnek lehet helyet foglalnia, nekem már meg voltak a partnereim, de kiderült, hogy egymástól teljesen független emberekkel hozott össze a sors. Azt hittem, amitől a leginkább tartottam, hogy valami nyálas szerelmespárral fogok együtt ülni, de szerencsére nem így lett. Az évődés elveszi a kedvemet és a szórakozásomat az előadástól... Ezért vagyok szerelmi kapcsolatok színházi térnyerésében való kimutatásra - ellenes. Művelt, kedves és tisztelettudó személyeknek tűntek és szerintem azok is voltak a páholytársaim. Az előttünk lévő kuckóban két barátnő és egy furcsa idősebb hölgy foglalt helyet. Az előadás alatt a nő magában beszélt, amit szóvá tettek nálam a két barátnő, mivel azt hitték, hogy hozzám tartozik. Megmondtam semmi közöm nincs hozzá, és én is hallottam kiszólalásait... az első szünetben a nő kint ült a ruhatár előtti pihenőrészben, és valami ételt majszolt, közben beszélt...hát, vannak különös figurák... :D Mindenesetre nagyon jó este volt, és szerettem a helyemet. Szerencsére még lesz pár alkalom, amit itt tölthetek majd. Merem tanácsolni, hogy páholyokban keressetek ülést. Nagyon jó tud lenni.
Az előadásról
A darab első másfél órája szerelemtől ittas, és egy boldog világba kalauzol minket. Aztán megjelenik a színen a nő, mint komplikáció és mint állandó forrása a bajoknak és az általuk generált félreértéseknek, amit leginkább a főszereplő nem tud feldolgozni...és ez magával hozza a sok bajt. Ebből építkezik az előadás, és végül eljutunk a véres leszámolásig...
László Boldizsár Raoul szerepében - opera kampányfilm karakterer
"A reformáció kezdetének 500. évfordulóját mi mással ünnepelhetné az Opera, mint Meyerbeer kiváló grande opérája, A hugenották műsorra tűzésével? A történet alapjául a francia vallásháborúk egyik legszörnyűbb eseménye, az 1572-es Szent Bertalan-éji mészárlásszolgált, amely során a Párizsba gyűlt francia reformátusokat (hugenottákat) a király beleegyezésével lemészárolták. A darab a francia nagyopera egyik legeklatánsabb példája, amely 1836-os párizsi ősbemutatója után csakhamar az egész világot meghódította, és azóta is a legnépszerűbb és legtöbbet játszott művek között tartják számon." (forrás: http://www.opera.hu/v/meyerbeer-a-hugenottak/)
A darab elején betekintést nyerünk léha férfiak (összesen 6 szólista) életébe, akik közül Nervous emelkedik ki, mint nemes úr, feleségül venne egy olyan nőt, akit igazából nem szeret, de kötelezettségből meg kellene tennie. Félreértés mindig minden operában akad, úgy itt is, hiszen megérkezik a víg ifjak közé a hugenotta, aki szerény életfilozófiájával szöges ellentéte a társaságnak, ráadásul egy korábbi háborúban összeakasztották a bajszukat egyes szereplők (a léha felajánlja borát Marcel-nek a főszereplő szolgájának, aki pedig a háborúban komoly sebet ejtett a másik arcfelén)... Raoul, a hugenottáról egyhamar kiderül szerelmes egy olyan nőbe, akit csak egyszer látott és védett meg utcakölykök intrikáitól, és ez az egy pillantás elég volt számára, hogy egy életre elkötelezze magát, és természetesen nem tudja a hölgy nevét sem... de felismeri, amikor kiderül, hogy Nervous-szal találkozik, pusztán abból az indokból, hogy felbontsa az eljegyzésüket, mert Raoul-ba szerelmes... A királynő közbenjárásával megoldható lenne az új eljegyzés (holott ő is szerelmes lesz az ifjú hugenottába, ugyanakkor a kedvenc udvarhölgyének ígéretet tett, hogy segít rajta, ezt mindig megjegyzi magának, és nem szabadna elgyengülnie - nagyon jó a királynő elképzelésének ábrázolása - az AMOR szavak mögé bújva, teljesen átlényegülve előadásmód, majd ahogy eltűnik a díszlet, királynő és alattvaló kapcsolata lesz a kép), az apród (akit nő formál meg, folyton a királynő figyelmében szeretne sütkérezni, de amaz csak elhárítja) gyakran megjelenik, és morgolódik magában (első megjelenésekor senki sem értette miért köszön a léha férfiaknak 3x - vicces volt látni a kórus és szólisták reakcióját). Miután összejöhetnének az ellentétes felek, mert a lány is és a férfi is más-más oldalon áll, Raoul nemet mond, és kardot ragad, mert úgy érzi a nő megsértette... Ismét háború és csapdát tervelnek ki a férfi ellen. Szerencsére, szíve hölgye mindig segít, és sikerül megakadályozni a párbajt, ahol a katolikusok át akarták ejteni. Aztán kiderül mi az igazság, és Raoul az apánál "esdekel", hogy elvehesse a lányt, akit szeret. Ám a férfi nem hajlandó, sőt a baráthoz adja leányát. Nervous-t később megöli, mert nem pártolja az értelmetlen gyilkosságot, hiszen felmenői között nem volt olyan ember, akinek kezéhez vér tapadt volna... Raoul saját érdekét nem helyezi a közösség érdeke elé, a boldogságáról is hajlandó lemondani, csakhogy a közösséggel együtt harcoljon, megmentse őket. A szerelmese viszont nem engedi el, és addig-addig győzködi, míg a mélyen vallásos szolga, meg nem esketi őket. A lány felveszi szerelme vallását, mivel amaz nem akarja megtenni a kedvéért, ezért a nő felveszi a hugenották hitvilágát. A Saint Germani harangok megkondulnak, és ez jelzi, hogy a gyilkos áradat kezdetét vette, a katolikusok nem kímélnek sem nőket, sem gyerekeket, sem időseket. A szerelmesek ezen csodálkoznak, az emberek mélyen vallásossak, és azt remélik a megváltó ismét megmenti őket. Az utolsó jelenetben, a katonák betörnek egy épületbe, ahol az IRGALOM óriás betűit ledöntik, és a színre befutnak a főszereplők, akiket az eldördülő puska öl meg, közöttük a fehérek vagyis a katolikusok vezetőjének lányát is, aki így kedvese mellett hal meg, de imádkozik apja lelki üdvéért.
A szereposztásom
A felépítés, nyelvezet, időtartam:
Opera három részben, francia nyelven, magyar és angol felirattal, 4 órán keresztül 18.00-22.00 között, két szünettel
A jelmezek (tervező: Kovács Yvette Alida)
Színek dominanciája és szimbolikája - az áldozatok, a feketében szereplő Hugenották (reformátusok), míg a gyilkosaik, akik Isten nevében ölték őket halomra, fehérben az ártatlanság/tisztaság színébe voltak öltöztetve. Úgy gondolom nagyon szélsőséges volt az ábrázolás, a fehér túl steril volt, a fekete túl gyászos. Az udvar tagjai már vegyesebb árnyalatú jelmezekben, de minden esetben elmondható, hogy korhű ábrázolásban lettek megálmodva. A királynőnek a "csilivili" külsőt, természetesen megadták.
A díszlet (tervező: Horesnyi Balázs)
Rendkívül egyszerű, a zsinórpadlásról leeresztett ponyvák, melyek romantikus és emberektől túlzsúfolt ábrázolásokkal festettek, illetve a gyakran megjelenő óriásbetűkből álló kifejezések: Bacchus, Amor, Jézus, Remény, Merény, Kereszt, Irgalom. Az utolsó szó az IRGALOM, melynek betűit a katonák ledöntik, ezek darabokra hullnak, és a főszereplők a színre érkezvén az irgalomban nem részesülnek, lelövik őket, egyetemben az ellenséges oldal női főszereplőjével is, aki csak szerelmese miatt vette fel annak hitét... A betűk sablonként (ponyvába forrasztva) váltakozó háttérrel, hogy megmutassák adott jelenthez melyik szó illik a legjobban. Illetve térben is megjelentek a szavak, legelőször az AMOR, majd végül az IRGALOM (ami viszont szétszedhető volt). Ötletes, egyszerű, de változatos és modern látásmódot adott a történetnek.
A darabot - ha nem lenne az Operaházban átalakítás - akkor biztosan a Zene fellegvárában tartották volna, mert az előadás felépítése alapján, kisebb megszakítások tarkították, vagyis olyan szünetek, amikor a 19. században a gazdagok átmentek a szomszédos páholyokba pletykálkodni... a dirigens megtörölte a homlokát, de nem hagyta el a pódiumot, a zenekar tagjai ültek a helyükön magukban merengve, vagy egymás között beszélve. A karmester (Oliver von Dohnányi) pompásan vezette a csapatot, mind a rábízott zenekart, mind az énekeseket. Tehát két nagy szünet és két kicsi, amikor a felvonások között átrendeződik a színpad, de még sincs igazán szünet, és a színészek sem jönnek ki meghajolni a felvonások végén.
Az előadásban megjelennek a ledér nimfák az AMOR betűk között, és a balett-táncosok (betanító: Sebestyén Csaba) egy báli forgatagban (hugenottáknál tartják).
Bakivilága
A zsinórpadlásról leereszkedő díszletek folyton elkapták a szereplőket, pl. a nimfák esetében a ruhájának szélét csípte be, László Boldizsár kénytelen volt lehajolni, mivel nem ment fel túl gyorsan a ponyva. Be kellett húzni a függöny mögé a betűk darabjait...
Színházi szimbolika
Próbáltam riadt arcot vágni a darab történetéhez híven - illetve a fekete (gyász, áldozat) és a piros (a kiontott vér) színek adták a szimbolizmus keretét (amÚgy a hajam szélfútta)
Összefoglalva!!!
A darab a pozitív kezdést követően elkezd a sötétségbe vinni minket, a gyászba. Szomorú történet, de mindenképpen felemelő pillanatokkal rendelkezik. Akkor bántam volna igazán, ha nem megyek el a vihar miatt megnézni. Grandiózus előadás. Aki teheti, menjen el, szerintem itt nem kell választani a szereposztásokat tekintve sem (kivéve Valentine esetében - szemnek egyáltalán nem üdítő látvány - Létay Kiss Gabriella - annak ellenére, hogy lenyűgöző hanggal rendelkezik) , hiszen mindkettő szereposztás remek művészekkel gazdálkodik, ezért bárkit is kaptok szereplőgárdát, nem lesz okotok panaszra!
Két Fantom és egy Primadonna, vagyis Erikek és egy La Carlotta élményei érkezzenek a mai napon
Röser Orsolya:
Korábban a duettet és az áriát énekelte a darabból, de Carlottát még nem
ismerte.
Sasvári Sándor:
Az istállóban rárobbant a kályha, ezért a meghallgatásra már maszkban jött el.
Posta Victor:
26 évesen kapta meg a szerepet, de hivatalosan 28. életévében lépett a
színpadra, mint Fantom, ezzel együtt egy rekordot döntött meg, ő lett a világon
az első művész, aki fiatalon alakíthatta az álarcos férfit.
Időpont: 2015. December 17. (csütörtök) este 18.00
Helyszin: Erkel színház
Az előadás címe: Don Giovanni
Tartozom némi magyarázattal a címet illetően. Nos, napokig küzdenem kellett érte, mert utolsó pillanatban visszamondták, ugyanakkor pont az utolsó pillanatban jött egy segítő, és így vele közösen megmenthettem ezt a pazar előadást. És jelentem tökéletesen megérte! Következzék a beszámoló:
Bevezetőben
A darab egy léhűtő ferfiről szól, aki nem kímél senkit maga körül, egy hedonista életszemléletű nemes úr. Bátor, merész, szenvedélyes büszke es önző. A nők fejét elcsavarja a gavallér nyájas beszédével.
A szereplők nagyon véglegetes karakterek. A hölgyek leginkább melankolikusak, többek között az egyiknek megölik az apját, bosszút esköszik, ugyankkor képtelen továbblépni. Folyton kesereg, a jegyese erőlteti (és kegyetlennek nevezi, amiért megvárakoztatja) az egybekelést, romantikasan tulcsöpögő dalokat énekel, ezek a mai korban nem helytállóak.
Don Giovanni
A darabból a Kis Adoniszom
című szám ismert. Ezt a dallamot a címszereplő palotájában adják elő, amíg
várakoznak, hogy megérkezzen a fehér szobor.
Karakterek és a történet
A darab elején egy
csavargóhoz hasonló személy jelenik meg, aki úgymond gazdája hátát fedezi,
ugyanis a férfi vadászatra indult, és a vad nem más, mint egy fiatal hölgy,
Anna (aki a kormányzó lánya). Éjszaka kellős közepén támad rá, - a darab elején, úgy tűnik, ismerik
egymást, és régebb óta vannak viszonyban, de ezt a tévképzetet a második felvonásban
feloszlatja a nő. Ennek a nemes hölgynek az apját öli meg az álarcos Don
Giovanni. Eléggé bénán esett össze, a kard „nem is hatolt át rendesen rajta” –
ezt hozzá kell tennem. Szóval a főszereplőnk nem csak erőszaktevő, még gyilkos
is. Miután a halottra rátalálnak, a nő ráborul apjára, keze véres lesz a szúrt
seb érintésétől. A gyász, a veszteség mellett, düh és gyűlölet gyúl lelkében, megkéri
jegyesét, Ottaviot, hogy segítse megbosszulni apját. Esküvel fogadják.
Új helyszínre csöppenünk,
és azt látjuk, hogy Don Giovanni egy szerelmét elátkozó nő felé tekint, akit
elsőre nem ismer fel, pedig egykor őt is megszédítette csalfa szerelmi
vallomásaival. Elvira asszony áhítozik, és fogadkozik, hogy kitépi a gaz férfi
szívét. Don Giovanni a felismerést követően le akarja rázni magáról a nőt, de
az folyton megjelenik (a közönség derűjére) és közbeavatkozik, hogy a férfi ne
tudjon újabb áldozatot találni. Az új nő, egy menyasszony, talán a
legértelmesebb karakter a női figurák közül az operában. A címszereplő nemes úrként
mutatkozik be a forgatagban, elszakítja a vőlegényétől, és próbálja magához
édesgetni olyan szavakkal, aminek egyetlen nő sem tudna ellenállni. A
menyasszony (Zelinda) eleinte tényleg bátortalan, és nem tud mit kezdeni a
gavellér kezdeményezésével, úgy véli ő is csak egy trófea lenne a férfinak, ezt
Giovanni váltig tagadja, állítja, ő valóban szereti a lányt. Némi
bizalmatlanságot követően mégis a férfi karjaiba omlana a lány, de ekkor
előkerül az előző szerető, Elvira és leleplezi a férfit. Zelinda immár a
vőlegénye megbocsátásáért könyörög, aki csak nagy nehezen adja be a derekát,
előtte mérgesen, gyűlölettől túlfűtötten úgy gondolja, a lány volt a veszte. Ám
a menyasszony dala, ami arról szól, milyen kegyetlenségeket hajtson rajta végre
(verj meg, tépd ki a hajam, üss meg és én örömcsókokat adok a kezedre),
meggyőzi, hogy egymáshoz tartoznak, tévedett a nőt illetően. Mégis a férfi nem nyugodhat, mert
a lakodalmukra érkezők előtt megszégyenítették, - az embereket időközben
Giovanni leitatta egy általa rendezett bálon, ahol álruhában megjelenik a három
bosszúálló, Elvira, Anna és jegyese, Ottavio. Ugyan elkapják a férfit, mégis
sikerül meglógnia az üldözői elől.
A második felvonásban,
ismét Elvira pirulásainak, sóhajainak lehetünk tanúi. Az erkélyen állva,
álmodozik a múltról, a szerelméről. Don Giovanni és szolgája a kertben
olálkodik, és a férfi beszámol szolgájának a tervéről, ismét talált új
áldozatot, Elvira cselédlányát akarja most meghódítani, de mivel ő egy nemes
férfi, ezért a szemérmes lány biztosan nem állna vele szóba. Giovanni arra
utasítja szolgáját, hogy cseréljenek ruhaneműt. A csere vicces szituációba
sodorja Leporello-t, Elvirának kell udvarolnia, olyan gesztusokat tenni, mint a
gazdája, és természetesen messze elcsalni a palota bejáratától. Szép áriája van
Don Giovanni-nak, aki olthatatlan szerelméről énekel, a cselédlánynak címezve.
Megjelenik a parasztember, a vőlegény, társaival együtt azért érkezett, hogy
megverjék, sőt meglincseljék a bajkeverő csalót. A furfangos férfi, megtéveszti
a szegényeket, elhiteti velük, hogy ő Leporello, és egyúttal, hogy saját bőrét
mentse, az álruhás szolgája felé küldi az embereket, üssék, verjék meg, ha egy
díszes tollakkal ékesített, nagykabátos férfit látnának egy hölgy oldalán. A
tömeg elmegy a színről, és csak a vezető, a vőlegény marad ott, - őt, - Don
Giovanni kihasználva a helyzetet, összeveri, - a földön fekvő férfiba belerúg, igazán
kegyetlen, majd elsiet. Zelinda oltalmába veszi a szerelmét. Leporello-t végül
elkapják a bosszúállók, akiről továbbra is azt hiszik, hogy Don Giovanni, a
társaság már-már megölné őt, Elvira, mivel azt hiszi szerelmét akarják
felkoncolni, a védelmébe veszi, végül a szolga leleplezi önmagát. Átverték
őket, de a Leporello-t nem engedik szabadon: Zelinda egy székhez kötözi, ám ez
sem tartja vissza a ravasz szolgát és elsiet a székkel egyetemben. Amikor a
leány Elvirával visszatér, csak a hűlt helyét találják. Don Giovanni-hoz már
kevésbé szeretne hozzászólni, egyáltalán őt szolgálni, mert megelégelte, hogy a
gazdája minden balul elsülő tervében ő legyen a szenvedő fél, ő járjon porul a
csalafinta férfi helyett, mégis még kitart mellette… A kertben felfedeznek egy
fehér katona szobrot, amely mozdulatlan – de csak egy ideig, mert Giovanni
gőgős beszédét hallva megszólal, sőt még mozog is. A kéjenc férfi nem rest, így
meghívja palotájába a szobrot, hiába mondja, neki a szolgája ne cselekedjen
átgondolatlanul. A márványkatona elfogadja a meghívást. Don Giovanni házában
örömzene szól, átjárja az életöröm, a boldogság, látható, hogy élvezi az
életét, míg a szolga csak a gazdája eldobott csontjait takaríthatja el a
földről és titokban csenhet ételt és italt… Megérkezik Elvira, aki térden állva
kéri a férfit, hogy fogadja vissza, eltűri azt is, ha megcsalja (valaki idáig
süllyedjen?). Giovanni gúnyt űz belőle, a szolga pedig figyelmezteti a férfit,
hogy a látogatója megérkezett, döngő léptekkel tér be az épületbe a
márványkatona. Giovanni nem fél tőle, mint Leporello, aki egész végig az asztal
alatt rejtőzik reszkető térdekkel. A szobor felszólítja, bánja meg minden
bűnét, és tiszta lappal újra kezdheti életét. Ám Giovanni csökönyös, és nem
hajlandó a hibáit elismerni. A katona meghívja a saját házába a léha férfit,
aki – szolgája minden ellenvetése ellenére sem – elfogadja a meghívást. A kőszobor
eltávozik, és Don Giovanni-t elnyeli a pokol. Az utolsó jelenetben összegzés
történik, a rossz megkapta méltó büntetését, és mindenki végre boldogságára
lelhet: Anna megkéri a jegyesét, hogy várjon még egy évet, majd egybe kelhetnek,
hiszen a gyász nem múlik el egyik napról a másikra. Elvira úgy dönt a világtól
elzártan, kolostorba fog vonulni. Leporello elmegy a kocsmába új gazdát
keresni. Zelinda és párja, haza mennek és nagy boldogan megvacsoráznak. Kicsit
ironikus, nem? A többiek véleményéhez képest, ők a legboldogabbak a végén, még
Leporello-t is bántja Don Giovanni veszte, megtörten ücsörög az asztal előtt,
ahol gazdája pár perce szintén helyet foglalt. Nagyon emberi volt ez az
alakítás.
Don Giovanni - Bretz Gábor Donna Anna - Rőser Orsolya Hajnalka Don Ottavio - Tarjányi Tamás Kormányzó - Rácz István Donna Elvira - Fodor Beatrix Leporello - Cser Krisztián Masetto - Cseh Antal Zerlina - Szemere Zita
Színművészekről
A nők mind nagyon dúsak,
kicsit teltek voltak. A három nő közül, ha mégis választanom kellene, ki volt a
legteljesebb, akkor Zerlinda karakterére esne a választásom, vagyis Szemere Zita művésznőre. Nagyon sok
színfoltja volt a figurájának, egészen a hiszékeny és naiv leánytól, a bátor és
védelmező asszonyig. Elvira, azaz Fodor Beatrix jelképezte a nők azon tulajdonságát, hogy az
imádott férfit eltudjuk átkozni, mégis mindig szeretni fogjuk, és megtudunk
neki bocsátani bármi hibát követett el ellenünk vagy mások rovására
cselekedett, továbbra is töretlenül odalennénk érte, szeretnénk. Anna - Röser Orsolya Hajnalka(igen, ő az a művésznő, aki a Madách színházban Az Operaház Fantomjában La Carlotta-át alakítja másodmagával) a szülők
iránti erős szeretetet jelentette, meg azt a negatívumot, hogyan lehet egy
férfit az orránál fogva sokáig vezetni, áltatni (pl.: nem akar még
összeházasodni a jegyesével) és benne is meg volt a bosszú ereje…
Férfi karakterek közül,
számomra egyértelműen a címszereplő és szolgája voltak igazán
jelentősek a darabban vagyis Bretz Gábor és Cser Krisztián. A két karakter közötti kapcsolatot érdekes volt megfigyelni, hiszen a
szolga igazán többször elhagyhatta volna a gazdáját, aki jóformán állati
sorban tartotta, mindig kihasználta a férfi képességeit és a személyét, hogy
saját magát védje vele. Don Giovanni nagyon önző karakter, az életet habzsoló,
igazi hedonista figura, aki közben egy igazi szoknyapecér, szeret
büszkélkedni a hódításaival. Egyik dalban Leporello elmeséli Elvirának, hogy
listát vezet a nőkről, akikkel a gazdája együtt töltötte az idejét. Ottavio (Tarjányi Tamás)
nagyon leegyszerűsített, sablon figura, aki a becsületes és jó fiút szerepét tölti be a
darabban, közben egy igazi romantikus alkat: ha a szerelmét bántják, mintha őt
bántanák. Aggódik érte, minden bánata, neki egy nagyobb fájdalommal ér fel. Szenvedős, közben persze szép, ahogy énekel, de sok. Rettentően
csöpögős ez a figura, és az áriái is ezt a jellemet igazolják. A parasztember vagyis Cseh Antal,
nagyon erőszakos, dúló-fuló karakter, egyszerű. A menyasszonya helyében inkább otthagytam
volna, de lehet, hogy ezt a színész miatt mondom, annyira nem volt szimpatikus
számomra külsőre...
A zenekar
Színpadon is szerepeltek,
ha a hedonista Don Giovanni bált rendezett. A karmester, Bogányi Tibor, kétféleképpen tudta
irányítani a felosztott zenekart, és élvezettel vegyes csodálattal figyeltem
mozdulatait, vezénylését. Mennyi odafigyelést igényelhetett az összehangolás! Le voltam
nyűgözve!
A díszlet
Barokk korbeli palota,
egydimenziós képe volt látható. Az első felvonásban papírmasés hátterek kicsit
rontották az összképet, mert, a belső háttér átalakítását csak ekképpen tudták
megvalósítani. Mondjuk, ezen talán illene módosítaniuk a későbbiekben. Az ablakok
római kor stílusában volt ábrázolva, redőnyök le voltak húzva, csak miután a
kőszobor megjelent és kezdetét vette Don Giovanni elemésztésének folyamata,
váratlanul felmentek a redőnyök, mintegy végső bűnhődés hatását keltve, nem
menekülhet sehová, érte jönnek és leviszik a Pokolba. Továbbá külön
érdekességként és első szembetűnő dolog volt, amint beléptem a színház
nézőterére: a színpadhoz közeli, egy-egy nagyobb páholy, most a díszlethez
tartozott, paloták balkonját jelenítették meg, a színpadról lépcső vezetett fel
hozzájuk. Eleddig még sosem volt így rendezve egyetlen Erkel teátrumos
produkció sem. Üdítő volt. Az előadás alatt arra csavargott egy kisfiú is
(véletlenül odakerült, mert nem szerepelt a darabban! :D)
A jelmez
Egyszerű, a barokk kor és
a mai modern világ ruhakölteményeinek összhatását fedezhettem fel bennük.
Kedvenc nincs, de Don Giovanni-in meg kellett lepődnöm, hosszú haja volt.
A zene
A nyitány hosszú volt, de minden egyes hegedű vonással felismerhető Mozart hihetetlen zenei zsenialitása! A szereplők szenvedélyessége - talán, Mozart a léhaságot, saját magát is belevitte a darabba, és ezért fordította ki
a karaktereket magukból, mert ilyen emberek a valóságban nem is létezhetnek.
Szerintem. Bár ki tudja? Sokszor ismételték a szövegeket. Volt egy
kijelentés, és azt még egyszer vagy kétszer elmondták. Eleddig nem
tapasztaltam, de lehet, hogy Mozart-nál ez a szokás.
Kedvenc jelentek
- Don Giovanni és Leporello párbeszédei, vagy ha egymagukban voltak a színpadon
- A ruhacsere, és az éjszakai szerenád
- Leporello válasza (Don Giovanni-nak segítve) az Ördögnek - "Uram, mondja azt, hogy nem ér rá, nincsen szabad ideje!"
- A boldog vég, egyesek csak megvacsoráznak, miközben másokat elnyelt a föld...
A vicces jeleneteken jót
derült a közönség, az opera feliratozását pedig sikerült gyakran elrontania a
felelős személynek. Olaszul énekeltek. Fél 10-ig tartott az előadás.
Összkép
Úgy gondolom idő kellett,
hogy megkedveljem, de a darab önmagában építkezett, és ezért is tetszett, mert
fokozatosan kedveltette meg magát velem. A témája, története is nagyszerű volt.
Szereplők közül Bretz Gábor, Cseh Krisztián és a Zelindát alakító Szemere Zita
tetszett a legjobban. Még azt is el tudom képzelni, hogy tetszett nekik az előadás, és örömmel adták elő. Pontosan ez tűnt fel nekem, hogy valóban szeretettel, teljes alázattal alakították a darabbeli figurákat. A zenekar bámulatosan remekelt, a karmestert is
hatalmas dicséret illeti. Úgy vélem csodálatos lezárása volt az idei 2015-ös
évnek ez az előadás. Köszönöm a társulat minden tagjának, akiknek a közreműködésében
ez a darab létrejöhetett!
Az Operaház Fantomja 2015 utolsó alkalom az évadban, de annál emlékezetesebb... Időpont: 2015. március 8. (vasárnap este) 19.00
Ettől rettegtem mindvégig, de az időnek nem lehet parancsolni. Reggel izgultam, hogy helyet kapjak estére, most is egy pótszékes előadást terveztem. Az utolsó előadásra az évadban muszáj elmenni, kötelező, hogy remélhetőleg csak egy rövidebb időre búcsút mondjak neki.
Az ismerősömmel és a barátaival egy találkozót szerveztünk, előző alkalommal nem sikerült Csengeri Attilás Fantom jelmezbe bújt személyét lekérnünk a portára, a Műv. bejáróba. Most összejött, és nekem is elkésnem, ahogy az a rendre módra megkövetelik.... Szerencsémre, még ott voltak, szóval kijelenthetem, nekem is van végre egy Fantomos képem.
Íme:
A fényképezgetés alatt persze Attila megint bizonyította, hogy mennyire vicces személyiség. Egy mikroportot használnak a Fantomok, ez működik egyedül, így ha hétvégente kétszer játszanak, egymásnak kell odaadniuk váltáskor. Attilának sietnie kellett, ezért azt mondta, ha nem adja át, rövid időn belül a szerkezetet, akkor este a közönség ezt fogja látni-hallani: "Nézd, milyen furcsa Postánk van!"... Teljesen zakkant ez az ember! :)
Az utolsó előadásról
Az ismerős és barátai jelentették nekem, Renit leváltották és Barbara fog szerepelni helyette, így visszakaptam az évadom első szereposztását, Posta - Fonyó - Magyar. A szerelmespárnak sikerült javítania, viszont a Fantomnak megint nem járt hangos fütty a nézőtérről....
Posta VictorFantom szerepében újra elkövette a - nem dobom messzire az összegyűrt jegyzetet - hibát. Valahogy az Éj zenéje sem volt igazán erős. És, esetlen volt, de nem hatott meg a lánykérésnél, mint korábban. Ami mégis kiemelkedő volt, az a búcsú jelenete, megvallotta a szerelmét Christine-nek és megsimogatta a lány arcát. Szöveget tévesztett a temető jelenetben, ahol neki a "Itt vagyok, itt a Halál angyala" szöveget kellett volna mondani, ehelyett csak azt mondta, hogy "Várjatok!" - bár ebben most kissé elbizonytalanodtam, ami a hiányzó szövegrészt illeti.... Mindenesetre sajnos, nem volt olyan fenomenális, mint a második produkción nyújtott alakítása volt.
Fonyó Barbarának én voltam a huhogója, ünneplő rajongója. Szeretem őt Christine-ként, még ha szomorú is voltam, amiért nem Renit kaptam meg, holott a szereposztás szerint, ma ő lett volna, de ez a nap amúgy is nagyon össze-vissza volt a Daaé-t alakító művésznők között. Egyszer hibázott, a Don Juan végén, amit kifejezetten tökéletesen mutatott be, mennyire vonzódik a Fantomhoz, és a hangja bűvkörében él, ahogy a férfi eltávolodott tőle, ő még mindig vágyakozón állt és ezúttal ő tartotta ki a hangot, és nem a férfi. - A konkrét hiba a lánykérést követően a maszk lerántásában volt felfedezhető, Victornak kellett kifutnia a paróka és a maszk alól, mert Barbara valamiért nem rántotta le elég gyorsan, így hitelét veszítette az, hogy az énekesnő megelégelte a játszadozást, és ezért elégtételként letépi az álarcot, a műhajjal egyetemben. Amúgy minden tökéletes volt, az őrülete, a szeretete Raoul iránt (nem zokogtam ennyire erősen a tetőn játszódó jelenetnél, mint most).
Raoul, Magyar Bálintra végre felfigyeltem, hangilag tényleg értékes, de nem látom benne azt a tűzet, amit Hommonay Zsoltban, akinek a vikomtja erősebben van kidolgozva, játék szempontjából mindenképp.
Röser Orsolya Carlotta-ként - ez már unalmas, illetve nem tudom megunni és nem vele kifogni a darabot. De legutoljára nagyon szimpatikus volt az igazgatókkal, akik a régit váltották, majd persze velük is összeveszett a második felvonásban. Szokás szerint nem énekelte a szövegét, de ezúttal más sem tette meg ezt helyette.
Rozsos István, mint Umberto Piangi. Nem sokat tett hozzá a figurájához, csak akkor volt érdemleges, amikor a Don Juan próbáján rátaposott a kottafüzetre, és ő is csinálta a fesztivált, bár mégsem olyan agresszíven, mint kollégája, Pankotay Péter. Rozsos szintén, inkább csendesebb társ Carlotta mellett, mint Gerdesits.
Bencze Ilona és Lóránt Enikő, ők is jók voltak, különösebben nem vettem észre újabb változtatásokat a szerepformálásukban.
A két igazgató, a komoly, zeneértő Barát Attila és a világi nézetű Galbenisz Tomasz, együtt jó párost alkotott, kellő egyensúlyban volt a humor és a komolyság.
Az külön rossz érzés volt, hogy szinte minden egyes jelenetnél megjegyeztem: ezt most láttam utoljára, ez a jelenet már nem lesz többször, utolsó primadonna, utoljára a tető jelenet...utolsó csillár szakadás...utolsó mindenből...de csak egy időre! Mert vissza fog térni, én már csak tudom. :)
Szép este volt, köszönetet mondok az egész Társulatnak: a színészeknek, a közreműködő kórustagoknak, a táncosoknak, a technikusoknak, az ügyelőnek (hogy mindenkit időben beküldött a színpadra) minden segítőnek, akik aktívan részt vettek az összes előadás sikeres megszervezésében!
...de bízom benne, hogy újra eljő a Fantom kísérteni...addig pedig jó pihenést kívánok! :)
Az Operaház Fantomja – Negyedik
előadás – pótszékkel
Időpont: 2015. március 5. (csütörtök este) 19.00
Ki gondolta volna, hogy ez a hármas
szereposztás ekkorát fog robbanni? Nagyon ügyesek voltak. Szerda este Posta
Victor Fantomként, Mahó Andrea Christine szerepében, míg Homonnay Zsolt Raoul
vikomt megszemélyesítőjekéntlépett a színpadra.A pótszékek többsége mind
elkelt, legalábbis a jobb oldalon, ahol ültem, minden hely foglalt volt. Többen
voltak kíváncsiak erre az előadásra, mint a hétfői Csengeriére. Akkor kevesen
voltak, mivel az erkélyen ültem, láttam a szemben lévő emeleti pótszékes sort.
Kellemes érzéssel töltött el, hogy a pótszékek között egy nagyon jó kilátással
bírót sikerült kifognom, ráadásnak minden jelenetet láthattam, amit a
korlátozott erkély részről nem.
Mondhatni visszatért az egykori első trióm, akik a kiváló szerepformálásukkal, első
alkalommal átadták nekem az előadást. Sosem felejtem el nekik és örökké hálás
leszek érte. Bár, hozzá kell tennem, hogy az akkori tévhitem az volt, hogy Mahó Andreát
látom a színpadon, végül kiderült, hogy Fonyó Barbara Christine-jét nézem. Ezúttal az akkori „rosszlátásomat” végre megkaphattam élőben, a
fentebb megnevezett szereposztás ismeretében.
Posta Victor megkapta a
lehetőséget tőlem, hogy újra magára öltse a Fantom titokzatos alakját, a burkolt
misztikumot, újra megmutathassa nekem, hogy gyönyörűséget, fájdalmat,
keserűséget, szánalmat és szerelmet érezhetek a személye iránt. A
legmegindítóbb pillanata kétségtelenül a Don Juanban volt, Christine kezének
megkérése. Ahogy térdre borult, ahogy kétségbe esetten szólt a szeretett
lényhez, a hozzá intézett szavak hatással voltak rám, megszakadt érte a
szívem. Jó volt a keserves zokogása az Operaház tetején is, bár nem mindig üt
meg a dolog, eleve a Fantomot szeretem, és nagyon sajnálom, hogy a főhősnő nem
méltatja. Az Éj zenéje ezúttal osztatlan sikert aratott, a dallamot követően a
tapsot túlüvöltötte egy lelkes néző. Nekem is megindító volt, a könnyem
kicsordult, szeretem, ahogyan előadja ezt a dalt. Merően szép, lágy és érzéki
volt, annyira belefeledkeztem a dalba, hogy fel sem tűnt, hogy mindjárt vége,
nekem iszonyatosan rövidnek tűnt, pedig Victor végigénekelte az egészet, azt a bizonyos 4 percet. Boldog
voltam, hogy láthattam az igazgatók irodájában a tükör jelenetet. Az Angyali
hangnál, mintha nem lenne a tükör mögött, valahogy messzebb áll tőle, ellenben
két kollégáját rögtön felfedezem, amint láthatóvá válnak. Az irodai tükörben
nyújtott alakítása tetszett, kellőképpen fenyegető volt. A bosszú megfogadásakor is
őrült volt, röhögött, és a csillár lezuhanását is jól oldotta meg – láttam, ahogy
térdelt, és ráüvölt, hogy induljon. Ám a robaj, kevésbé volt félelmetes,
valószínűleg azért, mert távolabb ültem az előző helyemhez képest, viszont jobb
rálátásom volt mindenre. Victor hangja érzéki, néha el is aléltam
tőle, persze csak finom keretek között. A Fantom főcímzenéje (végre láttam
teljes egészében a csónak jelenetet!!!!) alatt ő az, aki tudja, mikor kell az
orgonához sietni és megszólaltatni. Amúgy itt szerintem kevés, hogy csak
többször kerül elő az „Énekelj!” felszólítás.
Kevésszer mondja változatosan, kicsit átmódosítgatva a szöveget. Bár ez apró hiba. Ő nem
térdel le, és esik a lány hangjától teljesen transzba. Az Éj zenéjén sírtam,
tetszett a Don Juan operája írásakor végzett mozdulatai, teljesen magával
ragadta a zene, aztán szünetben közte és magam között párhuzamot vontam, mert
én is meglehetősen gyorsan írogattam, szinte már megszállottan készítettem jegyzeteket a megfigyeléseimről. Sajnáltam,
amikor a padlóra zuhant, mert levették róla a maszkot, a panaszt, az indulatát.
Imádtam a megjelenését a tükörben az igazgatóknál, a csillár leküldését. Az
Operaház tetején, pedig elsőre nem figyeltem fel rá, de Homonnay Zsolt igen,
szóval lelőtte a poént. Victor a szobor lábánál megbújva figyelte a
szerelmeseket, aztán levette a leple csuklyáját, és megszólalt. Majd tekintetével végig követte, hogy mit csinálnak amazok, végül a csóknál, elfordult. Olyan
szívszorító pillanat volt. A második felvonásban tetszett a háromfős jelenet a temetőben,
ahogy végigsuhant lassú léptekkel a hídon, és a Don Juan-ban meghatódtam a lánykérésén. A csók
nagyon tetszett, és ahogy elküldte a szerelmeseket (jól meglökte őket). Mind-mind kiemelendő és
kifejezetten élvezhető játék. Hangilag sokkal rendezettebb volt, átélése
erősebb az előző előadáshoz képest (ahol állítólag a gyér világításra
panaszkodott). Nagyon tetszett, az előadás végén hu-t kiáltottam neki.
Mahó Andrea. Ő az ország
Christine-je és az ő hangját rögzítették a hivatalos lemezen is. A legfiatalabb
a hölgyek közül, mégis az eddig látott előadásokból okulva, úgy ítélem meg,
hogy a leggyengébb játék szempontjából. Hangilag egyértelmű, hogy kiemelkedő a
teljesítménye, tetszett is, de a játékában folyton csak a félelem zubog, ijedős
típus, reszketeg, minden pillanatában rettegett. Sokszor hallottam
pihegni, zihálni, egyszer pont akkor nyelt, amikor énekelni próbált. Ámbár a
végén a csókjelenettel és a búcsúval felhúzta a tetszésmérőt. A csóknál
megsimogatta a Fantom arcát, majd megcsókolta, és átölelte. Szorosan ölelték
egymást, és ez nagyon érzelmes volt. A búcsúnál visszaadja a gyűrűt, és a
szerelmi vallomást követően tekint csak a Fantomra, kétszer picit megrázza a
fejét, majd utána elengedi a férfi kezét, és kissé elutasítóan tartja maga előtt a
levegőben, még nézi egy picurkát, majd elszalad. Victor Fantomja pedig ott
marad és a gyűrűt a markában tartva a közönségre tekint. A befejezés szép volt.
Andi hangilag remek volt, legkifejezőbb jelenetei a „Gondolj rám” és egy nagyon szép „Látjuk-e még egymást valahol?” hallhattam.
Az
első felvonásban nem tudtam nem észrevenni, hogy Andival kicsit kivételeznek,
miszerint a Gondolj rám szám alatt, neki van egy-egy csuklóvédője, mint a
ruhához passzoló kiegészítés. Hangilag gyönyörű, szöveget nem tévesztett. A
második felvonásban nem hozta hitelesen a bolond nőt, legalábbis kevésbé hittem
el neki, ráadásul olyan idegesítő volt a folytonos zihálása, hogy
legszívesebben hozzá vágtam volna valamit. (Az Éj zenéjét követően) - Amikor a
Fantomról lekapja az álarcot, akkor sem volt kifejezetten olyan, mint Barbara, a maszkot sem nézte úgy, mint Reni a múltkor, végül csak odaadta
neki, de már magamban unszoltam, hogy add már oda szegénynek!!!! Ő is rámegy a
Fantom hódítására a Don Juan jelenetben, bár úgy gondolom Sasvárival sokkal
erősebb az erotika vonal. Andi is felismeri a hangjáról a Fantomot, így amikor
leveszi a férfi a csuklyáját a fejéről, tudja kivel énekelte a duettet. Itt az
asztalon való táncolás nem sikerül látványosra. Az, hogy
félős volt a Christine, azt gondolom, abból fakad, hogy kikkel áll aznap este
színpadra. Véleményem szerint lazább, kötetlenebb, kevésbé volt félős Csengeri
Attilával, akivel a magánéletben barátok, míg Sasvári
Sándor elsőszámú partnere volt mindig, és ahogy ő játssza a Fantomot, úgy
örülni senki nem tud egy csóknak. Szóval, szerintem az adott szereplőgárdától
is függ, hogy egy művésznő mennyire és hogyan képes kiteljesedni, formálni az
általa színre vitt karaktert. Az utolsó jelenetben, amikor a földön ült, a
lábát is megvillantotta, így kifejezte azt, amit a dalban is énekelt: ”Most, hogy csillapult a vérszomjad, most
jövök én. Tőlem várod talán a hús gyönyörét?” Andrea szörnyülködő
arckifejezést öltött, amikor a Fantom a vállára fektette a fejét, és a szomorú
múltjáról mesélt. Most nem volt az igazi, és csak az utolsó 15 percben sikerült
engem meggyőznie a mélyebb érzelmekről, a
tapsrendnél hu-t küldtem neki.
Homonnay Zsolt Raoul-ja a
legkidolgozottabb a három férfié közül.Ő
az a Raoul, akit egyszerre utálok és egyszerre szeretek. Azért jó, mert sokféle
arcát mutatja meg a hősszerelmesnek. Nem csupán egy bárgyú figurát jelenít meg,
aki sodródik az árral, célzatosan fenyeget, de közben nem tesz semmit.
Küzd, harcol Christine szerelméért, és védelmezi. Van benne birtoklásvágy, tűz,
erő, amitől a vikomt vikomt lesz. Jól felépített a karaktere. Amit kedveltem:
beront az igazgatók szobájába egy cilinderrel a fején. Madame Giry-vel és a
lányával is kommunikál, mindezt csak pillantásokkal jelezve, próbáltak kapcsolatot létesíteni egymás között. (Maszkabál
jelenetet követően Madame Giry-től magyarázatot követel, és ez is olyan
misztikusra sikeredett pillanat volt.) Ahogy képtelen elviselni a két igazgató győzködését,
hogy a Primadonna ne hagyja el őket, látványosan unott arcot vágva, egyszerűen
fogja magát, és leül az egyik direktor székébe.Az, hogy a temető jelenetben megragadja a
dublőr Fantomot, így próbálván demonstrálni, ő aztán nem engedi, hogy az
álarcos férfi bármiféle hatással is legyen a szerelmére. Mosolyogva cinikus
arcot vág, amikor a Fantom hangjával kísért a Don Juan bemutatója előtt, Zsolt rángatta
a függönyt, keresvén a Fantomot. Szóval, az ő Raoul-jára egyáltalán nem
mondhatjuk, hogy nem kreatív és többarcú. Roppantul izgalmasan oldja meg a
jeleneteit, ezért sosem unalmas a figurája. Ellenben az operaház tetején
zajló események nem tudtak most úgy meghatni, mint máskor. Lehet, ennek Mahó
Andi is az oka volt. Ámbár, hozzá kell tennem, hogy Homonnay nem érte be, csupán egy
hosszú csókkal, amit a dal alatt váltanak, még megcsókolta a dallam lezárását
követően is Andit, aki aztán elszakadt tőle, a közönséghez lépett, mintha
hallgatózna, megérintette egy kezével a fejét (mint, akinek migrénje van), zavartan megcsóválta, rájött, hogy le kell mennie a társaihoz, hogy befejezzék
az előadást. A második felvonás végén, Zsolt a rejtekhelyre való érkezésére várni
kellett, talán ez volt az egyetlen nagyobb bakija, már a rácsra vetült a fény,
ő meg nem jelent meg azonnal, csak kicsit késve, de kifulladva, ezt meg lehet
magyarázni, hogy megerőltető volt a labirintusba való eljutás. Az is tetszett,
sőt a többi Raoul-tól nagyon is eltér, és még imponálóbbá teszi a Homonnay
Raoul-t, ahogy a tóba ugrásnál Christine nevét elrebegi, mint egy imát. Mint
egy végső mentsvár, amibe kapaszkodhat, így tudja ábrázolni, hogy Raoul
Christine-ért teszi, amit tesz. Érte küzd. Victor nem húzta szorosra a pandzsam
lasszót, így Zsoltnak kellett ugrálnia, míg elérte a hatást, aztán körbe-körbeugrált,
fulladozást mimmelve. Zsolt sokszor szeret változtatni a szövegén, ettől is
színesebbé és egyedibbé válik a figurája. Persze, csak itt-ott kisebb,
szövegbeli módosításokat hajt végre, amik nem okoznak fennakadást a darab
előre haladtában.Hangilag már nem is
igazán figyeltem, inkább a játékára koncentráltam. Tőlem is kapott hu-t.
Carlotta és Umberto, azaz Röser
Orsolya és Pankotay Péter: Megint csak kifogtam őket. Nem voltak rosszabbak,
mint múltkor. Pankotay továbbra is előszeretettel veszi el Carlotta két sorát a
Primadonna című szám alatt. Továbbra is dühkitöréseivel tesziszínesebbé a
Don Juan próbáját. Inkább ő a hisztis díva. Viszont, a kettejük viszonya
tetszett, ahogy ragaszkodtak egymáshoz. Pankotay valamiért nagyon el szerette volna tulajdonítani a Primadonna retiküljét…tapsrendnél ez feltűnt.
Firmin és André: A két kedvenc
igazgatómat kaptam (Weil Robit és Szerednyei Bélát), és holott remekül
játszottak, mégsem lett huhu-zás a tapsrendnél. Sajnáltam, mert ők szoktak a
totális lökött páros lenni, a feszültséget feloldó karakterek. Aztán persze a
vasfüggöny előtt meghajoltak egyszerre, megfordultak és neki mentek, a közönség is vevő volt a tréfára. Galbenisz Tomasz (a cuki) mindig megtörli a
kezével a földet, hogy társa tisztább felületre léphessen. Weil Robi még
egy pofont is bevállalt a megnevettetés céljából (Első felvonás - Primadonna), látszott is rajta, hogy maga
is röhög a dolgon. Úgy esett, hogy Umberto (Pankotay) a fehér kendőjét
lebegtette, és, amint eloldalazott a fél térdre ereszkedett igazgató mellett,
arcon csapta a kendővel. Szerednyei pedig a bámulatos balett-tudásáról adott
bizonyságot. Szeretem az igazgatókat, nagyon vicces figurák.
Madame Giry és Meg Giry-ként
Bajza Viktória és Lóránt Enikő állt a színpadra. Bajza figurája, sokkalta
szigorúbb volt, nem is fogta a lánya kezét az igazgatók irodájában. Nem volt
kettejük között kötödés. Lóránt továbbra sem hajlandó táncolni az Il Muto-ban,
Mahó Andival viszont aranyosak voltak, amikor egymás mellett térdeltek a
Gondolj rám szám alatt, amit a Primadonna felfogásában kellett
végighallgatniuk, illetve, hogy szorosan egymásba kapaszkodtak, amikor az Il Muto-ban Carlotta lebékázta Christine-t.
Baki: a Fantom rejtekhelyén a mennyezetről három petróleum lámpa
lóg alá, az egyik nem égett. Nem igazán számít hibának, inkább életveszélyes tudatlanságnak, a temető jelentben,
amikor Zsoltnak el kell távolítania Andit, Victor és a dublőrjei közeléből, itt folyton
futnak, majdnem az egyik tűzbomba őket találta el…
Kedvenc jelenetek
Primadonna-Levelek: mindenki nagyon jó volt, sokat lehetett rajta
nevetni, és a szokásához híven ez a szám érthetetlen volt. A csillár
felemelkedésének mindig van egy bája. A csillár
zuhanásának mindig van egy ördögi hatása, legalábbis ha magamat figyelem,
én rettentően várom, és úgy viselkedek, mint valami tébolyult. Victorról
meggyőződtem, hogy imádnivaló Fantom, hangilag nem találtam egy hibát sem nála.
Az Éj zenéje csodálatos volt, sajnáltam is, hogy hamar abbamaradt a dal, még
hallgattam volna az előadásában. Jelen volt, ahol jelen kellett lennie, kellően
gonosz, viszont mégis a lágyság, egyfajta finomság van a játékában, amitől
rabul ejtett. A csókjelenet nagyot szólt, azt gondoltam, ez az egyik legszebb
változat, amit eddig láttam. Mahó Andi lassan odatipeg hozzá, megsimítja a
csúnya arcfelét, majd megcsókolja, átöleli nagyon szorosan, és a Fantom is
viszont. Még a csók előtt volt egy közeli, színpad széli pillanatuk, amiben a
megvilágítás, az arcuk mimikája, a színek nagyon domináltak, olyan jó összképet
alkotott. A csókot követően, szétrebbentek, mindketten az ajkukat fogták, majd
Homonnayt is kiszabadították. Andrea higgadtan sétált oda az összeesett férfihoz,
felemelte, de közben a szoknyája széle fennakadt valahogy, amint majdnem a
színpad szélére kerülve, gyorsan lehúzta magán a ruhát, mert kivillant a lába. Homonnay elengedte, mert a lány Victorhoz akart menni, magával
vinné, végül Victor sürgette őket a távozásra, és meglökte mindkettejüket, menjenek már,
és ne totojázzanak. Most is szép volt az összkép, a távolban egy szerelmes pár
elmenekült a csónakon, közben a kettejük balladai zenéje felhangzott, ez alatt a
Fantom a köpenyébe burkolva állt a színpad közepén, búskomoran, lehajtva tartotta a fejét, majd kiénekelte az utolsó záróhangot. Szép befejezés.
A legünnepeltebbek: Victor és
Zsolt volt. Nekem is ők jelentették az elsődlegességet, mert velük láttam először. Remélem,
majd valamikor újra sorra kerül az első trióm. Mahó Andinak is remélem, hogy
legközelebb ügyesebb lesz.
Videóérdekesség: Mahó Andi és Homonnay Zsolt tolmácsolásában a darab egyik legszebb zenéje (2006-os felvétel):
