Harmadik előadás után (2015. márc. 2.) kulisszajárás, de nem járunk sikerrel, a jegyszervező barátnőm és annak barátnőjével közösen mentünk, Csengeri ijesztgeti az embereket, de mihozzánk már nem jön maszkban...
Kifejtés
Először is a kulisszajárást ne tekintsétek annak, igazából a Művészbejáróhoz mentünk, usgyi be az épület előszobájába, ahol a színház művészeivel volt szerencsénk találkozni. Mivel aznap két előadás is ment, a mi Fantomunk és az újonnan bemutatott Dögkeselyű (emeleti kis színpadon, a Madách Studióban), kapkodhattuk a fejünket, annyi ismert és kedvelt művész jelent meg. Azért mentünk, hogy egy jelmezes Csengeri Fantom képet készítsünk. Ám, a morcos portás nem szólt neki, ő meg elfeledkezett róla (Ildi előzetesen írt neki a közösségi portálon, hogy mennénk hozzá fényképezkedni...)
Csengeri Fantomos montázsom
A színház több művészét volt szerencsénk látni:
- Galbenisz Tomasz (Fantomban ő Firmin igazgató) a darabból énekelt, hihetetlenül jó kedve volt és az ő örömteli jelleméből fakadó vidámság ránk is átragadt - ráadásul ismeretlenül megölelt - annyira fura volt, csak tátottam a számat! :D De imádom a fickót!!!! :D
- Elsuhantak mellettünk: Hűvösvölgyi Ildikó (Dögkeselyűben az édesanya), Fonyó Barbara (Fantomban Christine), Bajza Viktória (most a Dögkeselyűben játszott idősebb tolvajt), Barát Attila (Nyomozó a Keselyűben), Kuthy Patrícia (Fantomban Meg Giry), a Fantom táncosai
- Balogh Anna barátságosan ránk mosolygott
- Bot Gábort csak hátulról láttuk, majd el is tűnt...:( kár....
- Aztán megjelent a lépcsőn Ő...xD na, jó, most jön az elvont elme részlege... Posta Victor, tyű...leírhatatlan volt, mint valami herceg (érdekes meglátás - a Dögkeselyűben aznap ő volt az egyik nyomozó...balon kabátban, mint Columbo...) szintén szívélyesen ránk mosolygott, és eltűnt a sminkben? bár ebben nem vagyok biztos - de később újra megjelent (Attila mégis csak sokáig öltözködött...), a színház jegypénztárosával csevegett, majd együtt is mentek el...(remélem azért nem járnak! :D)
- Attila végül megjelent, de nem volt már beöltözve, holott lent az öltözőkben még arra volt ideje, hogy a jó népre rá hozzá a frászt.. :D Vicces volt hallani, hogy a színházban tényleg akad egy szellem, aki űzi az ijesztgetés iparát... :)
Mindenesetre ez egy nagyon jó bizonyíték volt arra, hogy ez a teátrum tele van szerethető emberekkel, akik nemcsak a színpadon képesek elvarázsolni bennünket, nézőket, hanem olyan emberi és nem beképzelt jellemmel bírnak, amitől közelebb érezzük őket magunkhoz. Nagyon lelkesítő és pozitív tapasztalat volt ez számomra. Nem csalódtam és nagyon boldogan távoztam a színházból.
Az Operaház Fantomja – Negyedik
előadás – pótszékkel
Időpont: 2015. március 5. (csütörtök este) 19.00
Ki gondolta volna, hogy ez a hármas
szereposztás ekkorát fog robbanni? Nagyon ügyesek voltak. Szerda este Posta
Victor Fantomként, Mahó Andrea Christine szerepében, míg Homonnay Zsolt Raoul
vikomt megszemélyesítőjekéntlépett a színpadra.A pótszékek többsége mind
elkelt, legalábbis a jobb oldalon, ahol ültem, minden hely foglalt volt. Többen
voltak kíváncsiak erre az előadásra, mint a hétfői Csengeriére. Akkor kevesen
voltak, mivel az erkélyen ültem, láttam a szemben lévő emeleti pótszékes sort.
Kellemes érzéssel töltött el, hogy a pótszékek között egy nagyon jó kilátással
bírót sikerült kifognom, ráadásnak minden jelenetet láthattam, amit a
korlátozott erkély részről nem.
Mondhatni visszatért az egykori első trióm, akik a kiváló szerepformálásukkal, első
alkalommal átadták nekem az előadást. Sosem felejtem el nekik és örökké hálás
leszek érte. Bár, hozzá kell tennem, hogy az akkori tévhitem az volt, hogy Mahó Andreát
látom a színpadon, végül kiderült, hogy Fonyó Barbara Christine-jét nézem. Ezúttal az akkori „rosszlátásomat” végre megkaphattam élőben, a
fentebb megnevezett szereposztás ismeretében.
Posta Victor megkapta a
lehetőséget tőlem, hogy újra magára öltse a Fantom titokzatos alakját, a burkolt
misztikumot, újra megmutathassa nekem, hogy gyönyörűséget, fájdalmat,
keserűséget, szánalmat és szerelmet érezhetek a személye iránt. A
legmegindítóbb pillanata kétségtelenül a Don Juanban volt, Christine kezének
megkérése. Ahogy térdre borult, ahogy kétségbe esetten szólt a szeretett
lényhez, a hozzá intézett szavak hatással voltak rám, megszakadt érte a
szívem. Jó volt a keserves zokogása az Operaház tetején is, bár nem mindig üt
meg a dolog, eleve a Fantomot szeretem, és nagyon sajnálom, hogy a főhősnő nem
méltatja. Az Éj zenéje ezúttal osztatlan sikert aratott, a dallamot követően a
tapsot túlüvöltötte egy lelkes néző. Nekem is megindító volt, a könnyem
kicsordult, szeretem, ahogyan előadja ezt a dalt. Merően szép, lágy és érzéki
volt, annyira belefeledkeztem a dalba, hogy fel sem tűnt, hogy mindjárt vége,
nekem iszonyatosan rövidnek tűnt, pedig Victor végigénekelte az egészet, azt a bizonyos 4 percet. Boldog
voltam, hogy láthattam az igazgatók irodájában a tükör jelenetet. Az Angyali
hangnál, mintha nem lenne a tükör mögött, valahogy messzebb áll tőle, ellenben
két kollégáját rögtön felfedezem, amint láthatóvá válnak. Az irodai tükörben
nyújtott alakítása tetszett, kellőképpen fenyegető volt. A bosszú megfogadásakor is
őrült volt, röhögött, és a csillár lezuhanását is jól oldotta meg – láttam, ahogy
térdelt, és ráüvölt, hogy induljon. Ám a robaj, kevésbé volt félelmetes,
valószínűleg azért, mert távolabb ültem az előző helyemhez képest, viszont jobb
rálátásom volt mindenre. Victor hangja érzéki, néha el is aléltam
tőle, persze csak finom keretek között. A Fantom főcímzenéje (végre láttam
teljes egészében a csónak jelenetet!!!!) alatt ő az, aki tudja, mikor kell az
orgonához sietni és megszólaltatni. Amúgy itt szerintem kevés, hogy csak
többször kerül elő az „Énekelj!” felszólítás.
Kevésszer mondja változatosan, kicsit átmódosítgatva a szöveget. Bár ez apró hiba. Ő nem
térdel le, és esik a lány hangjától teljesen transzba. Az Éj zenéjén sírtam,
tetszett a Don Juan operája írásakor végzett mozdulatai, teljesen magával
ragadta a zene, aztán szünetben közte és magam között párhuzamot vontam, mert
én is meglehetősen gyorsan írogattam, szinte már megszállottan készítettem jegyzeteket a megfigyeléseimről. Sajnáltam,
amikor a padlóra zuhant, mert levették róla a maszkot, a panaszt, az indulatát.
Imádtam a megjelenését a tükörben az igazgatóknál, a csillár leküldését. Az
Operaház tetején, pedig elsőre nem figyeltem fel rá, de Homonnay Zsolt igen,
szóval lelőtte a poént. Victor a szobor lábánál megbújva figyelte a
szerelmeseket, aztán levette a leple csuklyáját, és megszólalt. Majd tekintetével végig követte, hogy mit csinálnak amazok, végül a csóknál, elfordult. Olyan
szívszorító pillanat volt. A második felvonásban tetszett a háromfős jelenet a temetőben,
ahogy végigsuhant lassú léptekkel a hídon, és a Don Juan-ban meghatódtam a lánykérésén. A csók
nagyon tetszett, és ahogy elküldte a szerelmeseket (jól meglökte őket). Mind-mind kiemelendő és
kifejezetten élvezhető játék. Hangilag sokkal rendezettebb volt, átélése
erősebb az előző előadáshoz képest (ahol állítólag a gyér világításra
panaszkodott). Nagyon tetszett, az előadás végén hu-t kiáltottam neki.
Mahó Andrea. Ő az ország
Christine-je és az ő hangját rögzítették a hivatalos lemezen is. A legfiatalabb
a hölgyek közül, mégis az eddig látott előadásokból okulva, úgy ítélem meg,
hogy a leggyengébb játék szempontjából. Hangilag egyértelmű, hogy kiemelkedő a
teljesítménye, tetszett is, de a játékában folyton csak a félelem zubog, ijedős
típus, reszketeg, minden pillanatában rettegett. Sokszor hallottam
pihegni, zihálni, egyszer pont akkor nyelt, amikor énekelni próbált. Ámbár a
végén a csókjelenettel és a búcsúval felhúzta a tetszésmérőt. A csóknál
megsimogatta a Fantom arcát, majd megcsókolta, és átölelte. Szorosan ölelték
egymást, és ez nagyon érzelmes volt. A búcsúnál visszaadja a gyűrűt, és a
szerelmi vallomást követően tekint csak a Fantomra, kétszer picit megrázza a
fejét, majd utána elengedi a férfi kezét, és kissé elutasítóan tartja maga előtt a
levegőben, még nézi egy picurkát, majd elszalad. Victor Fantomja pedig ott
marad és a gyűrűt a markában tartva a közönségre tekint. A befejezés szép volt.
Andi hangilag remek volt, legkifejezőbb jelenetei a „Gondolj rám” és egy nagyon szép „Látjuk-e még egymást valahol?” hallhattam.
Az
első felvonásban nem tudtam nem észrevenni, hogy Andival kicsit kivételeznek,
miszerint a Gondolj rám szám alatt, neki van egy-egy csuklóvédője, mint a
ruhához passzoló kiegészítés. Hangilag gyönyörű, szöveget nem tévesztett. A
második felvonásban nem hozta hitelesen a bolond nőt, legalábbis kevésbé hittem
el neki, ráadásul olyan idegesítő volt a folytonos zihálása, hogy
legszívesebben hozzá vágtam volna valamit. (Az Éj zenéjét követően) - Amikor a
Fantomról lekapja az álarcot, akkor sem volt kifejezetten olyan, mint Barbara, a maszkot sem nézte úgy, mint Reni a múltkor, végül csak odaadta
neki, de már magamban unszoltam, hogy add már oda szegénynek!!!! Ő is rámegy a
Fantom hódítására a Don Juan jelenetben, bár úgy gondolom Sasvárival sokkal
erősebb az erotika vonal. Andi is felismeri a hangjáról a Fantomot, így amikor
leveszi a férfi a csuklyáját a fejéről, tudja kivel énekelte a duettet. Itt az
asztalon való táncolás nem sikerül látványosra. Az, hogy
félős volt a Christine, azt gondolom, abból fakad, hogy kikkel áll aznap este
színpadra. Véleményem szerint lazább, kötetlenebb, kevésbé volt félős Csengeri
Attilával, akivel a magánéletben barátok, míg Sasvári
Sándor elsőszámú partnere volt mindig, és ahogy ő játssza a Fantomot, úgy
örülni senki nem tud egy csóknak. Szóval, szerintem az adott szereplőgárdától
is függ, hogy egy művésznő mennyire és hogyan képes kiteljesedni, formálni az
általa színre vitt karaktert. Az utolsó jelenetben, amikor a földön ült, a
lábát is megvillantotta, így kifejezte azt, amit a dalban is énekelt: ”Most, hogy csillapult a vérszomjad, most
jövök én. Tőlem várod talán a hús gyönyörét?” Andrea szörnyülködő
arckifejezést öltött, amikor a Fantom a vállára fektette a fejét, és a szomorú
múltjáról mesélt. Most nem volt az igazi, és csak az utolsó 15 percben sikerült
engem meggyőznie a mélyebb érzelmekről, a
tapsrendnél hu-t küldtem neki.
Homonnay Zsolt Raoul-ja a
legkidolgozottabb a három férfié közül.Ő
az a Raoul, akit egyszerre utálok és egyszerre szeretek. Azért jó, mert sokféle
arcát mutatja meg a hősszerelmesnek. Nem csupán egy bárgyú figurát jelenít meg,
aki sodródik az árral, célzatosan fenyeget, de közben nem tesz semmit.
Küzd, harcol Christine szerelméért, és védelmezi. Van benne birtoklásvágy, tűz,
erő, amitől a vikomt vikomt lesz. Jól felépített a karaktere. Amit kedveltem:
beront az igazgatók szobájába egy cilinderrel a fején. Madame Giry-vel és a
lányával is kommunikál, mindezt csak pillantásokkal jelezve, próbáltak kapcsolatot létesíteni egymás között. (Maszkabál
jelenetet követően Madame Giry-től magyarázatot követel, és ez is olyan
misztikusra sikeredett pillanat volt.) Ahogy képtelen elviselni a két igazgató győzködését,
hogy a Primadonna ne hagyja el őket, látványosan unott arcot vágva, egyszerűen
fogja magát, és leül az egyik direktor székébe.Az, hogy a temető jelenetben megragadja a
dublőr Fantomot, így próbálván demonstrálni, ő aztán nem engedi, hogy az
álarcos férfi bármiféle hatással is legyen a szerelmére. Mosolyogva cinikus
arcot vág, amikor a Fantom hangjával kísért a Don Juan bemutatója előtt, Zsolt rángatta
a függönyt, keresvén a Fantomot. Szóval, az ő Raoul-jára egyáltalán nem
mondhatjuk, hogy nem kreatív és többarcú. Roppantul izgalmasan oldja meg a
jeleneteit, ezért sosem unalmas a figurája. Ellenben az operaház tetején
zajló események nem tudtak most úgy meghatni, mint máskor. Lehet, ennek Mahó
Andi is az oka volt. Ámbár, hozzá kell tennem, hogy Homonnay nem érte be, csupán egy
hosszú csókkal, amit a dal alatt váltanak, még megcsókolta a dallam lezárását
követően is Andit, aki aztán elszakadt tőle, a közönséghez lépett, mintha
hallgatózna, megérintette egy kezével a fejét (mint, akinek migrénje van), zavartan megcsóválta, rájött, hogy le kell mennie a társaihoz, hogy befejezzék
az előadást. A második felvonás végén, Zsolt a rejtekhelyre való érkezésére várni
kellett, talán ez volt az egyetlen nagyobb bakija, már a rácsra vetült a fény,
ő meg nem jelent meg azonnal, csak kicsit késve, de kifulladva, ezt meg lehet
magyarázni, hogy megerőltető volt a labirintusba való eljutás. Az is tetszett,
sőt a többi Raoul-tól nagyon is eltér, és még imponálóbbá teszi a Homonnay
Raoul-t, ahogy a tóba ugrásnál Christine nevét elrebegi, mint egy imát. Mint
egy végső mentsvár, amibe kapaszkodhat, így tudja ábrázolni, hogy Raoul
Christine-ért teszi, amit tesz. Érte küzd. Victor nem húzta szorosra a pandzsam
lasszót, így Zsoltnak kellett ugrálnia, míg elérte a hatást, aztán körbe-körbeugrált,
fulladozást mimmelve. Zsolt sokszor szeret változtatni a szövegén, ettől is
színesebbé és egyedibbé válik a figurája. Persze, csak itt-ott kisebb,
szövegbeli módosításokat hajt végre, amik nem okoznak fennakadást a darab
előre haladtában.Hangilag már nem is
igazán figyeltem, inkább a játékára koncentráltam. Tőlem is kapott hu-t.
Carlotta és Umberto, azaz Röser
Orsolya és Pankotay Péter: Megint csak kifogtam őket. Nem voltak rosszabbak,
mint múltkor. Pankotay továbbra is előszeretettel veszi el Carlotta két sorát a
Primadonna című szám alatt. Továbbra is dühkitöréseivel tesziszínesebbé a
Don Juan próbáját. Inkább ő a hisztis díva. Viszont, a kettejük viszonya
tetszett, ahogy ragaszkodtak egymáshoz. Pankotay valamiért nagyon el szerette volna tulajdonítani a Primadonna retiküljét…tapsrendnél ez feltűnt.
Firmin és André: A két kedvenc
igazgatómat kaptam (Weil Robit és Szerednyei Bélát), és holott remekül
játszottak, mégsem lett huhu-zás a tapsrendnél. Sajnáltam, mert ők szoktak a
totális lökött páros lenni, a feszültséget feloldó karakterek. Aztán persze a
vasfüggöny előtt meghajoltak egyszerre, megfordultak és neki mentek, a közönség is vevő volt a tréfára. Galbenisz Tomasz (a cuki) mindig megtörli a
kezével a földet, hogy társa tisztább felületre léphessen. Weil Robi még
egy pofont is bevállalt a megnevettetés céljából (Első felvonás - Primadonna), látszott is rajta, hogy maga
is röhög a dolgon. Úgy esett, hogy Umberto (Pankotay) a fehér kendőjét
lebegtette, és, amint eloldalazott a fél térdre ereszkedett igazgató mellett,
arcon csapta a kendővel. Szerednyei pedig a bámulatos balett-tudásáról adott
bizonyságot. Szeretem az igazgatókat, nagyon vicces figurák.
Madame Giry és Meg Giry-ként
Bajza Viktória és Lóránt Enikő állt a színpadra. Bajza figurája, sokkalta
szigorúbb volt, nem is fogta a lánya kezét az igazgatók irodájában. Nem volt
kettejük között kötödés. Lóránt továbbra sem hajlandó táncolni az Il Muto-ban,
Mahó Andival viszont aranyosak voltak, amikor egymás mellett térdeltek a
Gondolj rám szám alatt, amit a Primadonna felfogásában kellett
végighallgatniuk, illetve, hogy szorosan egymásba kapaszkodtak, amikor az Il Muto-ban Carlotta lebékázta Christine-t.
Baki: a Fantom rejtekhelyén a mennyezetről három petróleum lámpa
lóg alá, az egyik nem égett. Nem igazán számít hibának, inkább életveszélyes tudatlanságnak, a temető jelentben,
amikor Zsoltnak el kell távolítania Andit, Victor és a dublőrjei közeléből, itt folyton
futnak, majdnem az egyik tűzbomba őket találta el…
Kedvenc jelenetek
Primadonna-Levelek: mindenki nagyon jó volt, sokat lehetett rajta
nevetni, és a szokásához híven ez a szám érthetetlen volt. A csillár
felemelkedésének mindig van egy bája. A csillár
zuhanásának mindig van egy ördögi hatása, legalábbis ha magamat figyelem,
én rettentően várom, és úgy viselkedek, mint valami tébolyult. Victorról
meggyőződtem, hogy imádnivaló Fantom, hangilag nem találtam egy hibát sem nála.
Az Éj zenéje csodálatos volt, sajnáltam is, hogy hamar abbamaradt a dal, még
hallgattam volna az előadásában. Jelen volt, ahol jelen kellett lennie, kellően
gonosz, viszont mégis a lágyság, egyfajta finomság van a játékában, amitől
rabul ejtett. A csókjelenet nagyot szólt, azt gondoltam, ez az egyik legszebb
változat, amit eddig láttam. Mahó Andi lassan odatipeg hozzá, megsimítja a
csúnya arcfelét, majd megcsókolja, átöleli nagyon szorosan, és a Fantom is
viszont. Még a csók előtt volt egy közeli, színpad széli pillanatuk, amiben a
megvilágítás, az arcuk mimikája, a színek nagyon domináltak, olyan jó összképet
alkotott. A csókot követően, szétrebbentek, mindketten az ajkukat fogták, majd
Homonnayt is kiszabadították. Andrea higgadtan sétált oda az összeesett férfihoz,
felemelte, de közben a szoknyája széle fennakadt valahogy, amint majdnem a
színpad szélére kerülve, gyorsan lehúzta magán a ruhát, mert kivillant a lába. Homonnay elengedte, mert a lány Victorhoz akart menni, magával
vinné, végül Victor sürgette őket a távozásra, és meglökte mindkettejüket, menjenek már,
és ne totojázzanak. Most is szép volt az összkép, a távolban egy szerelmes pár
elmenekült a csónakon, közben a kettejük balladai zenéje felhangzott, ez alatt a
Fantom a köpenyébe burkolva állt a színpad közepén, búskomoran, lehajtva tartotta a fejét, majd kiénekelte az utolsó záróhangot. Szép befejezés.
A legünnepeltebbek: Victor és
Zsolt volt. Nekem is ők jelentették az elsődlegességet, mert velük láttam először. Remélem,
majd valamikor újra sorra kerül az első trióm. Mahó Andinak is remélem, hogy
legközelebb ügyesebb lesz.
Videóérdekesség: Mahó Andi és Homonnay Zsolt tolmácsolásában a darab egyik legszebb zenéje (2006-os felvétel):
"Gondolj rám, akkor is gondolj rám, ha ezer év is rég elszállt. Tudd, hogy soha nem volt perc, míg nem gondoltam Rád!"
Időpont: 2015. február 22., este 19.00 Helyszín: Madách Színház Előadás: Az Operaház Fantomja (20. alkalom)
Elmondhatatlanul boldog vagyok! Vasárnap este átélhettem a 20. előadásomat, ami olyan szép volt, hogy nem találok rá igazából megfelelő szavakat. A színészek kiválóan teljesítettek, az egyik legeslegszebb előadásnak voltam a részese. Nem is tudom, hogy láttam-e valaha ennyire egyben az egész történetet, ennyire életszerűen megalkotva a darabot. Mindenki odatette magát, egyszóval - átéltem. Az egész társulat büszke lehet magára! Hatalmas gratuláció érte! Sasvári Sándorhangilag sokat fejlődött, a legutóbbi alkalom óta. Amikor énekelt nem is hittem a fülemnek, hogy azt a Sasvárit hallgatom, aki korábban nem tudta még a magas hangokat sem kiénekelni. De most, minden megváltozott. A Fantomja lenyűgöző volt, pimasz, provokatív, teli szenvedéllyel, félelemmel, nagy szeretettel. Ő is úgy énekelte a "Bravisszimá"-t, ahogyan megszerettem és megszoktam már. Sasvári játéka kimagasló volt, a Fantom által képviselt széles paletta minden mozzanatát tökéletesen alakította, és általa újra azt az Éj zenéjét élhettem át, amiben már régen volt részem, bár előzőleg Posta Victor is szépen elénekelte. Sasvári előadásmódja, az éneke teljesen olyan volt, mint egykor. Nem voltak hangos felkiáltások, bizonyos szavak hangsúlyozása. Lágy volt és kellemes. Imádtam. Az átélés meg egy plusz.
Krassy Renáta Christine-je csodálatos. Hangilag ő is kiemelkedő, imádom. Játéka lenyűgözött, különösen az tetszett, hogy La Carlotta-val próbál a Hannibál jelenetben kapcsolatot teremteni, nyugtatni, miután ráesett az egyik ponyva. Ezt a két kolléganője nem teszi, ők kevésbé vesznek róla tudomást, vigasztalni sem próbálják, csak állnak egy helyben, és meg vannak ijedve. Reni még úgy is kitűnt, hogy egy erősebb kapcsolatot épített fel, Meg és Christine között. Természetesen, ehhez kolléganője is páratlanul jól hozzájárult, Kuthy Patrícia személyében. Az Il Muto-ban, és a Maszkabál jelenetben láttam, hogy össze vannak hangolva. Reni könnyeden adta elő a Gondolj rám!-ot is, igazán olyan érzést keltett az emberben, hogy igen, ez a lány, egy kórista volt, de lám, most túlszárnyalta mindenki képzeletét. Rendkívül édesnek találtam őt, a szám végén, kap egy rózsa szálat a Fantomtól. Mosolyogva magához szorítja a virágot, aztán, mint a jól ismert játékot "szeret, nem szeret" játszotta. Egy csoda az előadása, harmóniában a Fantommal és szeretnivaló a Raoul-lal. Renit nagyon szeretem, a karaktere sokkal jobban átgondolt, szeretnivalóbb, a Fantomhoz való viszonya igazán megható a zárójelenetnél.
Bot Gábor Raoul-ként igazán megnyerő, fess férfi volt. Szeretem őt ebben a szerepben, nagyon aranyos volt, az Angyali hangban, ahogy győzködte Christine-t, hogy ő egy régi ismerőse. Amikor megpróbált a Temető jelenetben a Fantommal harcolni, - igaz, nem éreztem a játékában nagy erőt, bár mondjuk úgy, hogy ezt nem vettem észre, hiszen Gábor aznap duplázott, így az első előadás is jócskán kivehetett belőle. Úgy tapasztaltam, hogy őt talán jobban megviselte az akasztás, mint Bálintot.
La Carlotta-ként Pándy Piroskát volt szerencsém látni, aki fülsüketítő hanggal rendelkezik, ám ő most kifejezetten jó volt és kellett is. Élethűbb volt, jellegzetes gonosz boszorkány, a Primadonna szám alatt kotorászott a kis táskájában, és próbált mindenkit túlénekelni, ahogy ezt a szerepe megkívánja. Pándy művésznő ébresztett rá, hogy nemcsak Sáfár Mónika tudja jól alakítani Carlotta-t a színpadon.
Umberto szerepében a rég nem látott Pankotay Pétert figyelhettem meg, aki ezúttal nem alakított vicceset, például csúnyát mutatott a Fantomnak a Primadonna-Levelek szám alatt, ám ennek ellenére elmondható, hogy humor volt a karakterében. Mindig nagyon jó látni, átélni, hogy a színészek miként módosítgatnak a karaktereiken, vagy a szövegükön, hogy változatos legyen, olykor megnevettessenek vagy sírásra késztessenek bennünket. Más volt a játéka, a 2. felvonásban, amikor a Don Juan próbát tartották. Pankotay tisztára kikészült, majdnem azt hittem eltávozik a színről, olyan szinten kiakadt. De visszafordult és kommunikált Christine-nel a zenéről, amit ő nem lát annak. Majd a lány Madame Giry-vel folytatta tovább a beszélgetést. A Primadonna majdnem nekiment a balettmesternőnek, szóval volt itt jócskán felháborodás. Sokkal több élet volt ebben a jelenetben, mint eddig bármikor. Igazán jól felépítették, az embert kíváncsivá tették, hogy mi fog végül történni? Különbség, Gerdesits Ferenc Umberto-jához képest, hogy Pankotay a saját kottájára mutat, míg Gerdesits a Primadonna papírfecnijére, amikor arról beszélnek, hogy a Don Juan-ban nincsen semmi zene (holott ezt a Fantom írta).
Kedvenc direktor párosom, most sem okozott csalódást, imádtam őket. Annyira jól játsszák, teljes összhangban, Szerednyei Béla és Weil Robi. Bár ezúttal csak Szerednyei volt, aki táncot lejtett a balett jelenetben - legalábbis én így emlékszem. :)
Hivatalosan is kijelenthetem, hogy a kedvenc Madame Girym és Meg Girym, nem más, mint Bajza Viktória és Kuthy Patrícia. Nagyon szuperek voltak, teljesen valóságosak. Minden színpadon tanúsított mozdulatuk, a mimikájuk, a gesztusok, mind hihető volt. Tetszett, hogy Madame Giry bátorítja Christine-t a nagy beugrásra (Ügyes légy). Ahogy Meg a háttérben áll, és drukkol a barátnőjének, majd amikor látják, hogy a kóristalány magabiztosabbá válik, anya és lánya kedvesen összemosolyognak. Ez derültséget okozott számomra, mert valószínűleg ilyenkor nem mindenki a mellékszereplőket (is) figyeli, viszont én megtettem, és elégedett voltam a látvánnyal. Az igazgatók irodájában szintén összhang van a két nő között, illetve Madame Giry nemcsak lányára, de Christine-re is figyel és ez fordítva is igaz. Patrícia Meg-ként nagyon aranyos, tényleg egy barátnőt jelenít meg a színpadon, aki a Maszkabálon is segíteni próbál Christine-nek, miután ő elfut, utána siet Meg, hogy vigasztalja. Az Il Muto-ban táncol, és Reni, amikor felismeri a Fantomot a hangja alapján, átöleli Meg vállát.
Úgy éreztem, hogy minden a helyén volt. A harmadik jelenettől kezdve éreztem, hogy ez az előadás bizony a tapsrendél nem lesz huhogásoktól mentes. És, bizony így történt.
Köszönöm, hogy számomra ilyen csodálatos 20. előadást a színészek és a közreműködők létrehoztak. Boldog vagyok! :)
Videóérdekesség - Az angyali hang, előadók: Krassy Renáta és Bot Gábor:
Időpont: 2014. december 7. (vasárnap), este 19.30 Helyszín: Madách Stúdió színpad (Tolnai Szalon) Előadás: Dögkeselyű - BEMUTATÓ
Műfaj: rock-rapszódia
Betegeskedem mostanság, és ez nem jó hír. Legalábbis nekem nem, aki él-hal a színházért és az ugrabugrálásért. Nos, az egészségem javuló tendenciát mutasson, rávettem magam egy jegyváltásra, a fentebb megnevezett produkció megtekintése céljából. Ezúttal a színházban reménykedtem, hogy erőt fog adni és segít, hogy egy picikét is jobban lehessek. Annyit mondhatok, hogy az előadás ideje alatt ez megtörtént.
Két ismerőssel találkoztam (2013-ban Posta Victor közönségtalálkozójának szervezői), illetve egy közös barátjukkal, így gyarapítottam ismeretségemet a színházba járó őrültek klubjában. Beszélgettünk erről-arról, főként előadásokról, de szóba hoztuk életünk mindennapjait is. Az új ismeretségekre mindig nyitott vagyok, úgyhogy nem bántam, hogy négyen voltunk, ám, úgy éreztem, hogy az előadás szünetében nem sikerült a közös hangot megtalálnunk. Különös. Ridegnek találtam a légkört, merő szigorúság, ahol még számomra is nehéz volt a felszabadult hangulat.
Az előadásról nem igazán tudtam sokat kideríteni, csupán annyit, hogy a II. Madách Musical Pályázat nyertes előadása. A színészek nagyon sokat próbáltak, jóformán a teátrumban éltek reggeltől egészen késő délutánig. Azt, hozzá kell tennem, hogy ha ez egy két felvonásos előadás, miért szorult fel az emeleti részre? Ha egyfelvonásos lenne (és egészen a szünetig így is gondoltam) akkor érdemmel lehetne ott fent, de így? Nem igazán elfogadható, túl körülményes, túl szűk a helyiség (amúgy ott található a Madách próbaterme is).
Vasárnap délelőttöm és a délután egy részét nyomozással töltöttem, a Madách honlapján keresgéltem, és egy videót megnéztem a népszerű videómegosztó oldalon. Bár, legbelül, nem akartam mindent kideríteni a darabról, mert a sokkoló meglepetést inkább a színészekre, a rendezésre, a díszletre akartam hagyni.
Belépvén a kicsinyke terembe, észrevettem a bútorok átrendezését. Megváltozott a nézőtér (korábban Posta Victor L'élek című előadását láttam, ehhez viszonyítva volt más a térbeli elhelyezés), a színpadon nagy méretű kockák kirakósát, valamint a mennyezetről lelógó telefonokat láthattunk. A zenekar is új helyet kapott, immáron "páholyban vagyis inkább egy kuckóban", a nézők szeme elől gondosan elzárva. Társaimmal a második sorban foglaltunk helyet, mivel szerencsésen emelkedett a nézőtér, ezért senki nem akadályozhatott a szabad kilátásban. A "főismerősöm" számára szokatlan volt, hogy mindenhova figyeljen, hiszen ennek a teremnek az volt a sajátossága, hogy a közönség sorai között járkáltak, színészek, egyszerre és mindenkorra bevonva minket az adott szituációkba. Ez mindig is tetszett. Magáról a történetről: A főszereplő egy taxisofőr, aki szakmáját tekintve, eredetileg pedagógus lenne, de nem űzi, inkább, szellemileg egyszerűbb, de annál veszélyesebb munkakört választott ("Hová rohanok?"). Taxisként nagyon önfejű, flegma, és pimasz, sokszor felesel a központos nővel. Feleségével sem felhőtlen a kapcsolata, ráadásul mindketten félreléptek, így elválnak, a gyerek a nő mellett marad, de hiányzik neki az apja. A feleség gyakran panaszkodik, hogy a férfi csak nagy ritkán látogatja meg őket. A főszereplő az apjával sincs jóban ("Apám egy jó nevű senki"), akitől hiába kér kölcsönt, nem kap, mondván, hogy ki van fogyva a pénzből (holott svájci bankszámlával rendelkezik). Végül egy régi jó barátjára bukkan egy autószerelő műhelyben, aki kisstílű dolgokkal (pl. autók teljes átalakítása, rendszámtól kezdve a kocsi színén át, a belső alkatrészekig) keresi a kenyerét. A barát segítségével, illetve a prostituált barátnő közreműködésével belefog egy nagy vállalkozásba: tönkre akarja tenni a két öreg hölgyet, akik meglopták őt. És ez a történet alaplényege. Ugyanis, egy nap, két idős nőt vesz fel a taxijába, útjuk során a temetőben lezajlott eseményekről társalognak és bírálják a férfit a vezetői stílusáért, majd a két hölgy úgy dönt jobb, ha gyalogolnak, fizetnek és távoznak, ám ekkor a taxis észreveszi, hogy meglopták. Méghozzá az előbbi utasok... Ekkor kezdődik meg a férfi kálváriája, senki sem hisz neki, bár ő kitartóan küzd, hogy bizonyítsa igazát, közben önfejű módon elhatározza, hogy saját maga fog leszámolni a nőkkel... Nyelvezete: modern, gyakran olyan stílust üt meg, ami persze manapság divatos, ám színházban mindig megdöbbentő (legalábbis nekem), ha káromkodnak. Zene: A 80-as évek rock zenéjét ötvözi a líraibb dallamokkal. Véleményem szerint a legmegindítóbb, legmegrendítőbb dal az volt, amely az édesanyákról szólt, mert beleszőttek minden olyan érzést, amit csak egy anya élhet át, a gyermekeik iránti gyöngéd érzelmeket. Olyan mélységeket tárt fel ez a dal, nagyon megrendültem, nem is hittem volna, hogy ebben az előadásban lesz olyan pillanat, amitől elsírom magam, illetve nem vártam az előadótól sem, hogy ennyire erősen érzékelteti az anyák jelenlétét, szerepüket az életünkben. Szereplők - karakterek: Nem a darabban meghatározott név alapján, inkább a hivatásuk szerint írok róluk kritikát. A taxis - Zöld Csaba Ő vitte a darabot a hátán. Szinte minden jelenetben fontos volt a jelenléte. Általa ismerjük meg a karakter különféle kapcsolatait, az elképzelését az életről. A figura ironikus és nem egy pozitív hős. Az, aki állatot öl meg, az olyan embert, - ha még ezt a jelzőt lehet rá biggyeszteni - megvetem és utálom. Ugyanazt a véget reméltem neki is, és lám, öngyilkos lesz, felrobbantja az épületet. Ez így szép és kerek. Zöld Csaba játékilag nem kifogásolható, pontosan, precízen, jól felépítette a figurát. Mimikája tökéletes szintúgy, arcra is "megnyerő" bűnözőé volt. A taxis apját, egy rocksztárt, rendőrt - mondhatni mindenest játszott Kőrösi András. Még sosem láttam őt színpadon, így érdeklődve figyeltem, hogy miként formálja meg az egymástól eltérő figurákat. Alapjában véve nekem a férfi egy lidérc, aki a taxis életében több arcúsággal jelen van. Apaként, ő a jó nevű senki, aki Svájcban él, fiát kritizálja, és önmagával elhiteti, hogy a felesége alkoholproblémáját nem ő okozta. Léha alaknak tűnik az apa figura. Az átváltozásai és felbukkanásai látványosak. Ő jelképezi a szabadságot, a lázadást és a lelkiismeretet. A feleség megformálója Koós Réka volt. Van egy lírai dala a történetben. Időnként felbukkan, családanya szerepben, nem követel, csak szeretné, ha a férje meggondolná magát a válást illetően. A gyermekét szereti és a férjét kérleli, hogy időnként menjen el a fiúért az iskolába, mivel a kicsi ragaszkodik őhozzá is. A nő recepciós, a darab végén már előléptették, így anyagilag jobb a helyzetük (amúgy egy baki is történt: véletlenül, Csabával összeütköztek, leesett a név bilétája). Nem egy nagy szerep, de jó volt újra hallani és látni Rékát. A prostituált, aki énekesi babérokra pályázik, Balogh Anna jelenítette meg. A karakter teljes átéléssel lett bemutatva, különösen nagy sikerű volt a lakásán játszódó jelenet, amiben eléggé lengén volt öltözve, erotikus táncot lejtett s közben énekelt. Hát, nem is kell mondanom, hogy a közönség férfi tagjait megnyerte magának. Bár én is szeretem Annát, de nekem ez már zavarba ejtő volt. :) Az általa ábrázolt figura sem kapott nagyobb hangsúlyt, mint a feleség. Ellenben erősebb jellemnek tekinthető, aki a taxis miatt aggódik, félti és talán szereti is. A férfit képes volt ráncigálni, vitázni vele, szembeszegülni vele, amiért az titokzatoskodó, magába forduló és nemtörődöm volt. A nő az egyik segítség, egy hivatalnok kocsiját szerzi meg a bűntényhez...Ő és a taxis káromkodnak a legtöbbször. Elérkeztük az okért, aki miatt elmentem megnézni a darabot. Az őrnagy alakítójáért, Posta Victorért. Imádtam!!! Wáááá!!! Azt reméltem, hogy felbukkanása erőt fog majd adni, nem beszélve arról, hogy már hiányzott az imádni való hangja és a mozdulatai. Vártam, vártam, és egyszer csak a tömegből kivált az alakja. Hangilag akkor még el volt "bújva". De a megjelenése is sokat segített. már ez örömmel töltött el. Nos, és a karakter, amit megformál. Azt kell írjam, teljesen eltér az eddigiektől, jóval egyszerűbb, semmiképpen nem lírai a figura. Az őrnagy egyedisége az egyszerűségében rejlik, ő az, akit a filmekből jól ismerhetünk. A felügyelő mellett, egy fiatal feltörekvő személyiség, aki tele van ötletekkel ugyan, jó megfigyelésekkel, de nem minden esetben veszik komolyan az okfejtéseit, meglátásait. Victor figurája is ilyen bohókás, hebrencs volt, aki szereti megvillantani az eszét. Az előadás végén ő az, aki rájön, hogy a két hölgy egykori tolvajzsenik voltak, férjhez mentek, nevet változtattak, nem lehetett felkutatni őket, de egy idő után újra aktívan űzték a régi szakmájukat, mert anyagilag megcsömörlöttek. Szóval, az őrmester ügyesen kibogozta a szálakat. Victor figurájában leginkább a foglalkozása iránti elhivatottság, a buzgóság és az állatok iránti szeretete tetszett meg a legjobban. Olyan édes volt, sajnálta a kutyust. A taxis lakására a felügyelővel érkeztek, akkor meg az tetszett, hogy kutyabolondként áradozott és az állattal próbált kapcsolatot teremteni. Akadtak vicces pillanatok is, pl. a taxist felhívta telefonon, hogy értesítse nincs gyanúban az ellopott összeggel kapcsolatban. A rögzítőre búcsúzásként ezt mondta: Kőrösi őrnagy voltam...vagyok. :D Nagyon cuki. A lényeg, hogy eddig nem látott szerepkörbe került, szokatlan lehet a líraibb figurák után, de megéri megnézni. A felügyelő Barát Attila személyében kelt életre. Nem igazán vagyok oda a színészért, eleddig azt vettem észre, bármilyen poént mondott az nálam erős, betonfalakba ütközött, mondhatni, hogy egy klasszikussal éljek "nem jött át nekem", mert valóban ez volt a tényállás. Ám, ezúttal a darabban kedveltem, sőt a vicces kis élcelődésein is tudtam jót derülni. Victor folytonos piszkálgatása is élvezhető volt, kellemesen szórakoztam. A felügyelő jó figura, illik Barát Attilához. Fejszés Attila nem szerepelt olyan sokat, hogy elbűvölő véleményt írjak róla, ő volt a taxis régi jó barátja, aki illegális munkával szedte meg magát. Első megjelenése a műhelyben történt, majd ő az, aki megveszi a régi telket a taxistól, ami tekintve a föld teljes elhagyatottságát, nem ér sokat. Ne feledkezzünk meg a két idős hölgyről, akik fiatal korukban tolvaj duóban űzték az ipart. Ők Bajza Viktória és Hűvösvölgyi Ildikó. Kettejük közül az utóbbit emelném ki, hiszen Ildikó az, aki az anyákról szóló dalt énekelte. Csodaszépen, megrendítően. A darabban van egy lánya és egy palotapincsi kutyája, őt rabolja el elsőként a taxis, ezzel próbálva felhívni magára a nő figyelmét. Zsarolja, több pénzt követel a nőtől, aki nem hajlandó kifizetni a nagy összeget a kutyáért, ám időközben változott a terv, és már a lány élete a tét, ezért beadja a derekát, miközben a rendőrökkel együttműködik, a taxis tiltása ellenére. Az idős hölgy lánya orvostanhallgató, a kerettörténet elején és végén jelenik meg, illetve, amikor a kutya megtalálására sor kerül, valamint a zsarolás kapcsán. A taxis telefonon keresztül kapcsolatot teremt az idős nővel és annak lányával. Csakhogy a nő hangja hallatán a férfi mámorban úszik és tévképzetei alakulnak ki róla. A hangja bársonyos és felajzó. A színpadon ez látványos szemléltetésen keresztül volt érzékeltetve a közönség felé. Fekete Linda nagyon élethűen ábrázolta az elrabolt nőt, aki naivan elhitte, hogy visszakaphatják az elveszett családtagot. Végül, a rabságban tartott lányt a férfi elengedi egy búcsúszóval, miszerint hamarosan tűzijáték lesz... A diszpécser Fehér Adrienn, a szerepén kívül még bárban énekelgető pultosnőt is megjelenített, gyakran a kórustagjaként láthatták a nézők. Míg Ömböli Pál, aki a taxis főnöke volt, kissé "langyosra" sikeredett, a dal is, amit előadott... Nem sok vizet zavart, de ő volt az, aki nem próbált segíteni, konkrétan nem is hitte el a férfinak, hogy két idős nő kirabolta. A pénzt akarta viszont látni, különben a taxist kirúgja az állásából. A történet végén a kirakós darabkái a magasba repülnek...és középen csak egy marad, a főszereplő. Majd a taxis gyermekét láthatjuk, édesanyja felsegíti rá a táskát. A fiú immáron felnőtt férfiként életét elkezdi. Így zárul le a borús történet. Díszlet: A nagy méretű dobókockákból álló kirakós, minden oldala más képet ábrázolt, a jelenetek közben gyakran pakolták őket ide-oda, illetve volt, hogy képeket jelenítettek meg velük: taxi, rendőrautó és egy 80-as évekbeli Volvo. Az eredeti filmből ismert üldözőjelenet nem volt, helyette, a mennyezetről lelógó telefonok szolgáltak a vízióhoz, mégpedig a zsaroló tartózkodási helyét folyton változtatta, így a bemérést nehezítette. Szerintem nagyon ötletes megoldás. Amikor a munkatársaival kommunikált, akkor is mindenki talált magának helyet, telefont. Koreográfia: rendkívül látványos, olykor felkavaró, és a színészek számára is megerőltető lehetett megtanulni. Étkezés a színpadon: Bizony volt egy jelenet, amelyben ez előfordult. A főszereplő az apját várta, és egy reggeli menüt fogyasztott el: tükörtojás és még valami finomságot, amit nem tudtam azonosítani, sajnos. De legalább valaki jóllakott, a többieknek meg kopogott a szemük. Hírességek a Bemutató előadáson: Lévén, hogy december 7-én tartották a hivatalos bemutatóját az előadásnak, prominens személyek jelenlétére is lehetett számítani. A Madách Színház igazgatója, Szirtes Tamás; a zenekar vezetője, Kocsák Tibor; számos tanító könyv írója, Müller Péter az első sorban foglaltak helyet. A nézőtéren körülöttünk: Balogh János (egykori madáchos, József és a színes kabátban ő volt a Pohárnok) végig röhögte az egész előadást, még ott is felkacagott, ahol nem volt indokolt. Bencze Ilona és feltételezéseim szerint a lánya a hátunk mögött foglaltak helyet. Továbbá láttam még a Szomszédokból ismert, Trokán Pétert. Az Operettszínházban egykor szereplő színészt is felfedeztem, Fila Balázs személyében (Denevér címszerep és Perc úr a Szépség és Szörnyetegben) Szerintem érdekes darab. Ajánlom. :)
Ha továbbiakra is kíváncsiak vagytok az előadásra, akkor itt a Bemutatóról egy kis videó összeállítás, illetve a próbafolyamatról egy felvétel:
Időpont: 2014. május 10. szombat, este 19.00 Helyszín: Madách Színház
A színházkedvelő emberek életében biztosan akad egy vagy akár több előadás is, amit nagyon szeret, és akár gyakran megnézi. Nekem Az Operaház Fantomja ez az előadás. A darabhoz fűződő viszonyom 8 évre vezethető vissza. Azóta a lelkesedésem töretlen, lesem az alkalmakat, amikor a színházban újra színpadra kerül. A Fantom volt az első darab az életemben, ami komoly nyomott hagyott bennem. Mások nem tartják olyan érdekesnek, megelégednek azzal az egyetlen alkalommal is, amikor volt rá jegyük. De én nem érem be csupán ennyivel. Aki egyszer is látta, hallotta és a zene iránt fogékony, pillanatok alatt a rabjává válik. Velem is ez történt.
De, hogy pontosítsak, Andrew Llord Webber darabja, az első, eredeti változat, a szerzői jogokra hivatkozva, ragaszkodhat azokhoz az elképzelésekhez, amit ők álmodtak meg, és minden ország, amely úgy dönt a darabot a saját színpadján viszont szeretné látni, köteles betartani a szabályokat, hacsak! - és itt jön a kis kapu - saját ötlettel nem áll elő, tehát, a Non replica produkciót hoz létre.
A Webber-féle elképzelés első hivatalos bemutatóját 1986-ban Londonban tartották, a zeneszerző felesége, Sarah Brightman és Michael Crawford alakították a két főszerepet. Azóta sok ország pályázott az előadás játszási jogaira, többeknek sikerült eléggé korán színpadra állítaniuk, köztük volt Japán, Ausztria, Németország. De a tömegből kiemelkedett egy, aki már régóta lelkesedéssel telve, ötletet gyűjtve, beadta a pályázatát a darab Non replica felfogásban történő bemutatásra. Ez a lelkesedő ország nem volt más, mint Magyarország. Korábbi cikkekből kiderült, hogy összesen három pályázó volt magyar részről, akik a darab játszási jogait megszerezni kívánták, ezek a következők: Magyar Állami Operaház, Budapesti Operettszínház illetve a Madách Színház. A három teátrum megharcolt a darabért, de csak egyiküket érhette a megtiszteltetés, hogy játszhassa ezt a nagy művet! A győztes a Madách Színház lett, Szirtes Tamás és csapata olyan kreatív ötletekkel és kifogástalan tervvel álmodták meg a magyar változatot, amivel lenyűgözték Webbert és társait. Így a színház megalkothatta A DARABOT! :)
Mit is jelent pontosan a Non replica? Annyit tesz, egy darabot saját ötletekkel, saját felfogásban színpadra alkalmazni, egyéni díszlet-jelmez-koreográfia megalkotása. Hozzá kell tenni a magyar előadás volt az első, amely az eredetitől eltérően először lett másként megalkotva.
Első perctől kezdve, mióta láttam, megszerettem. A magyar előadás lenyűgöző, csodálatos, egy élmény megnézni, és az ember napokig gondol rá, elárasztanak a szép emlékek. Káprázatos díszlet, olyan sokszínű, mozgalmas. Az eredeti párizsi, La Garnier Operaház egyes részletei elevenednek meg a színpadon a szemünk előtt. Kentaur volt a megálmodó, csodálatos munkát vitt véghez.
A jelmezeket illetően, a magyar változat, mivel nem vagyunk egy gazdag ország, ezért nem annyira pompás, mint az original giccs... Nos, nekem az eredeti darabról ez a véleményem, giccs, hátán giccs, túl sok a csicsa benne... A mi darabunk ezzel szemben, visszafogottabb és elegánsabb. Nekem mindig az volt a véleményem, hogy "öröm ránézni". A jelmezekre visszatérve, szerintem nagyon színpompásak, visszatükrözik egy operaházi társulat tagjainak öltözékét, felfogását a divatról, korba illő. Vágó Nelly munkája gyönyörű. A koreográfia mozgalmas, látványos, ami leginkább a tömegjeleneteknél van hangsúlyban: Hannibál opera próbája, illetve a Maszkabál.
Seregi László is dicséretes munkát végzett.
Összefoglalva, a magyar előadásban a díszlet káprázatos, a jelmezek gyönyörűségesek, a koreográfia látványos. :)
A rendezés pedig tökéletes, telis-tele ötletekkel, amitől az előadás még jobban kiemelkedik.
A hosszabb bevezetőt követően rátérek a szombat esti élményemre. Ha tovább olvassátok e sorokat, megértitek, miért volt a felvezetésem ilyen hosszú.
Nem tudom, hogy van-e még rajtam kívül őrült, elvetemült ember, aki ennyire ragaszkodik egy színpadi műhöz. A kérdésre felelve, biztosan van. Én nagyon, de nagyon szeretemAz Operaház Fantomját. Minden alkalommal egy új élmény, és újabb tapasztalatokkal és új információkkal, titkokkal gazdagodva, de legfőképpen élményekkel távozom a színházból.
Meg kell vallanom, életemben sok szörnyűséget átéltem, de ez a hét (2014. május első hete) maga volt a nagybetűs BORZALOM. Rengeteg problémával kellett szembesülnöm, bizonyos helyzeteket megoldani, egy hét alatt hihetetlen sok csalódás ért. Ráadásul a színház sem akart összejönni...
Vázolom: egy barátnőmet szerettem volna elvinni a Fantomra, nekem már volt jegyem egy későbbi előadásra, de mivel félretettem a zsebpénzemből is egy kicsit, úgy gondoltam társulok hozzá. Nos, kis idő múltán meg lettek a színházjegyek, de nem volt még szereposztás. Hosszú ideig semmi hír nem volt, emlékszem állandóan a színészek weboldalát néztem, akkoriban a Raoul-ok írták ki a leggyorsabban, hogy mikor lesznek láthatók az előadás sorozat alkalmai közül, majd az egyik Christine is feltüntette az oldalán megjelenését a darabban. Csak tippelni tudtam, de a Fantomok nélkül meg voltak a szereposztások. De a címszereplők számítottak, most, hogy két alkalmat iktattam be, szerettem volna, ha két különféle Fantomom lenne. Amikor a hivatalos szereposztás nagy nyilvánosságra került a színház honlapján, nem tudtam nem örülni egy bizonyos színésznőnek, aki végre visszatér a társulathoz, az előadáshoz. Már nagyon hiányzott, vele fogom látni a következő Fantomomat. Úgyhogy már innen is jó felkészülést és sikeres szereplést kívánok neki! :)
Kiderült, ki mikor lesz látható a darabban, csak az volt a baj, hogy a Fantom mindkét esetben egyezett, úgyhogy a jegyeket eltudtuk adni. Aztán a fiatal Fantomot próbáltuk megkaparintani, a jegyek meglettek, de május 1-jén láttam meg, hogy történt módosítás, lecserélték az érettebb Fantomra. Kétségbeestem, és megint a kiutat kerestem, aztán váratlanul egyik este kapcsolgattam a tévét, és a három Fantom közül kettő egy zenés beszélgetésben vett részt. Amikor meghallottam annak a Fantomnak a hangját, aki átvette a szerepet aznap este, amikor a barátnőmmel mentünk volna a szívem meglágyult, és újra megérintett. Rájöttem, nem számít, hogy már februárban láttam, nekem szükségem van rá! (Szóval februárban láttam ezt a Fantomot, és mivel hárman vannak, ezért a másik kettőt szerettem volna megnézni, hogy összehasonlításokat tudjak végezni, hiszen a színház honlapján gyakran látok negatív véleményeket, e két utóbbi Fantomról, hogy hangjuk nem elég jó a szerep megformáláshoz. Én úgy gondolom, fő a változatosság!) Már nem is érdekelt, hogy kivel látom, csak az számított, hogy látni akarom! De a barátnőm visszamondta, mert ő meg pont a legérettebbel akarta megnézni, akivel én biztosan látni fogom, másodjára.
Úgyhogy most a közös estünk elmaradt. A jegyeladás nem ment könnyen, de végül összejött. Ellenben, egyik nap a szomorúságtól túlcsordulva, a színház honlapját nézegettem, elérhető jegyek szempontjából mi a kínálat? Szerencsémre pont akadt egy jegy, ami az erkély első sorába szólt, és aznapra, amikor az a Fantom szerepelt, akit eredetileg akartam volna. A színházba délután 16.30 körül értem, és örömmel vettem át a jegyet. A szombat esti előadásra már volt foglalásom. Ugyan volt olyan hír, és esemény, ami a héten letört, mégis várakozással telve vártam az estét.
Képeket szerkesztettem, amikor pont szünetet tartottam a munkámban - mostanság szabadidőmben barátaim és magam számára montázsokat készítek. Keresni is szeretek felvételeket, és imádom összeállítani a szereplőgárdákat. Ezúttal hosszas kutatást követően bukkantam rá egy jó képre a fiatal Fantomról. Elkészült a kép, kitettem a közösségi oldalra, és pár perccel később érkezett a hír, a fiatal Fantom betegség miatt a ma esti előadását lemondta... Nos, megint egy balul elsült kísérlet, még az Előadásom sem akar összejönni... kész voltam, persze két barátom próbált reményt önteni belém, az egyikük öniróniával fel is vidított, örültem mindkettejüknek, hogy ilyen kedvesek és vigasztalóak.
Nem ő alakította a Fantomot, de hadd osszam meg veletek ezt a gyönyörű szerzeményt, Az Éj zenéjét, amit Posta Victor ad elő:
Nem tudhattam, hogy ki fogja elvállalni este a szerepet, de egyes sejtések szerint az érettebb Fantom veszi át a helyét, aki első alkalommal is tette. Igen, ennek őszintén örültem volna, ráadásul a februári trió újra megmutathatta volna mire képes. Ám meg volt az esélye, hogy a legérettebb fogja alakítani...és lám, valóban ő jött össze nekem.
A rébuszokból most már elég, mindenkit nevén nevezek. :-)
A színház kapuján belépve, láttam ahogy egy fickó a szereposztást fényképezi, egyelőre nem mertem felnézni, tettem pár lépést előre, és megláttam, ami ellen fejben tiltakoztam: az este folyamán nem Csengeri Attila, hanem Sasvári Sándor fogja a Fantomot alakítani. Igazán letörtem, mert ezt szerettem volna elkerülni, nem akartam ugyanazt a Fantomot látni mindkétszer. Mert, hogy a 17-i előadás, a második alkalom, amikor megtekintem a művet, 100 % Sándort fogok kapni, a változatosságot szerettem volna, de nem jött össze.
Aztán rájöttem, hogy ennek a felállásnak igenis van értelme, sőt több is: 1. A Madách színház művészei tavaly nyáron koncert formájában a Szegedi Szabadtéri Játékokon szerepeltek a Fantommal. A három főszereplő Sasvári Sándor, Fonyó Barbara és Bot Gábor voltak. A kőszínház összehozta nekem ezt a szereposztást, amit akkor látni szerettem volna, de nem úgy alakultak a dolgok, így nem tudtam leutazni. 2. Sok-sok előadást követően egyetlen egy alkalommal fogtam ki Sasvári Sándort, így fogalmam sem volt és van róla, hogy milyen lehet a színészi játéka a másik két Christine-nel. Az egyetlen alkalom, amikor Sándorral láttam, az maradandó élmény volt, aznap Mahó Andrea alakította a női főszerepet és párját, Raoul-t Nagy Sándor. 3. Tudnom kell, hogy milyen a legérettebb Fantom, nem igaz? És, hogy miért cikizik annyian, vélekednek róla negatív hangnemben. Tudni akartam az okokat.Az ember csak azt hiszi el, amit a saját érzékeivel megtapasztal. Az ismeretségi körömben vannak barátok, akik nem kedvelik, illetve olyanok is, akik nagyon szeretik. Én a két csoport közé tenném magam, hiszen mindhárom Fantomot nagyon szeretem. Örülnék, ha mindig közösen énekelnék minden egyes alkalommal az Éj zenéjét. :) Bár tudom, hogy ez kivitelezhetetlen, de még mindig ott vannak a jubileumi előadások, amikor ez a csoda viszont a színpadon teret nyer. CSODÁLATOS *____*
Kezdés, a három gongszó, és elsötétül a nézőtér. A függöny szétrebben, és láthatóvá válik az első jelenet, az operaházi tárgyak árverése. Horesnyi László azt kell, hogy mondjam borzalmas, mint árverési kikiáltó. Mindig úgy érzem, mintha nem tudná a szövegét, pedig az nem is olyan hosszú, illetve egyáltalán nem bonyolult. Ráadásul gyakran elrontja, vagy inkább mintha módosítgatna rajta, mintha mindig más szavakkal akarná elmondani. Nagyon furcsa, ezért teljes mértékben Pusztaszeri Kornélt találom elfogadhatóbbnak és jobbnak. A segédek közül az egyik behozza az operaház kicsinyített mását, a zenedobozt, itt szólal meg a segéd "Kérem, tekintsék meg!" Horesnyi ezt a mondatot ki akarta sajátítani, tehát már elkezdte mondani, de szerencsére Sándor Dávid, aki aznap az segédet alakította, hideg fejjel a szövegére összpontosítva rögtön reagált. Horesnyi lehet meg is lepődött rajta vagyis inkább rájött, hogy bakizott. Szóval, nem igazán jó. Az idős Raoul viszont tetszett.
Hannibál jelenet, Röser Orsolya játszotta a Primadonnát, a brekegést nem hozza olyan jól, mint két kolléganője. Az furcsa volt, ellenben tetszett, mikor A győztes Don Juan olvasópróbáján részt vesznek, és Madame Giry ráförmed a művésznőre, amikor az kifogásolja a zeneszerző alkotását, ekkor a primadonna a balettmesternő elé lép, majd hátat fordít neki és mintha Christine-nek mondaná "A zeneszerző nincsenek jelen, és ha jelen volna akkor sem!". Ez célzás volt részéről, hogy a kicsi szerepet, amit el kell játszania, azért kapta, mert a zeneszerzőhöz közelebb áll Christine. Röser Orsolya dívája jó volt, ám az én meglátásom szerint, nem emelkedett ki, nem nyújtott olyan teljesítményt, mint Sáfár Mónika. Ő egy igazi komika és lubickol a szerepben. Ellenben Röser művésznő tökéletes operacsillagnak tűnt a szememben, és úgy gondolom, hogy méltó vetélytársa a szintén operett/opera képesítésű Fonyó Barbarának. Bizony aznap este ő volt Christine. Imádom, hogy olyan kis bájos. Persze, nem törékeny és apró alkatú teremtés, mint Mahó Andi. Barbi sokkal magasabb, és talán nem olyan kecses. Ám ez nem jelent gondot, mert csodálatos volt Christine-ként. A 10 éves jubileum óta őt sokkal jobban szeretem, mint Mahót. Megfogott a bája, a lendülete, az, ahogy a karaktert szívvel-lélekkel alakítja. Amikor Carlotta úgy határoz, elmegy az operaházból, minden összeomlani látszik, ekkor jön a mentő ötlet, Christine énekelje el a dalt. Azt nagyon szeretem, amikor Barbi ártatlan kislányként a jelmeze fodraival babrál, mivel nagyon ideges, az elvárásoknak meg akar felelni, aztán hirtelen magabiztosabbá válik, és a színpadot, a nézőteret betölti csodálatos hangjával. Élettel teli, vidám, olyan lelkesen énekelt, hogy kicsordultak a könnyeim.
A másik kiemelkedő jelenet, amikor a Fantom rejtekén a földön fekszik. Talán ő az egyik legerotikusabb Christine, mert láttatni engedi hosszú, karcsú lábait, amit a Fantom megérinthet. Az árnyék hangja elbűvöli, és arcán boldog, mámoros érzések mutatkoznak. Az, hogy Christine elvarázsolttá válik, az ő felfogásában nagyon hiteles, néha még az ujját is az ajkához emeli és mosolyog.
A legszívszorítóbb jelenet, amikor édesapja sírjánál imádkozik. Barbara valóban átéli, és megérinti a szíveket. A sírhoz énekel, az édesapjához, aki már nincs vele, nem a közönségnek mutatja ki érzéseit. Aki látta, átérzi. Megérti, milyen az, ha egy olyan embert veszítünk el, aki közel állt hozzánk, aki sokat jelentett nekünk és akit mindenkinél jobban szeretünk. Itt nem elég a szép énekhang, érzelmeknek kell megjelennie a színpadon, és a nézőtéren a közönség szemében könnynek kell csillognia...
Az utolsó jelenetben, Christine nem képes dönteni, majd a félelmetes férfi elé lép, akit megcsókol. Nagyon szenvedélyes ez a csók. Barbara pedig az ajkához nyúl, amikor szétrebbennek. Ez az ominózus pillanat, amit Webber kitalált, hogy a nagy csókot követően változnak meg Christine érzelmei a Fantom irányában. A Fantom egy gyertyát lekap, és Christine felé lép, amaz a fejét eltakarja, mert fél, hogy őt akarja bántani. Amikor Raoul és Christine távozik, a vikomtot támogatni kell az erős fizikai bántalmazást következtében, majd a lány egy pillanatra a fal mellett hagyja, hogy a Fantomot megkérje jöjjön velük, ám az távozásra szólítja fel őket. A lány karjaival tehetetlenül legyint.
Barbi még alakított egy nagyon felejthetetlent, a darab végén Christine visszaadja a Fantomnak a gyűrűt. Nagyon szép megoldás volt, a Fantom megvallja érzéseit, és elhangzik a "Szeretlek, Christine!", Barbara a vallomásra közel kerül a férfihoz, szinte "majdnem" elcsattan közöttük még egy csók. És ez újabb szintre emeli a produkciót, megint megrendültem. Miután Christine inkább Raoult választotta, és ott hagyta (Barbarának van egy jellegzetes vonása: a kezét "mintha ott hagyná"), a magára maradt Fantom olyan szomorú látványt nyújt, a szívem megszakadt érte.
Bot Gábor igazán figyelmes Raoul volt, jó talán nincs benne annyi energia, mint másik két grófban, de most olyan tökéletesen hozta a karaktert, kapott is sok és hangos "huuu"-t az előadás végén. A legjobb jelenetek, amikor Christine-nel újra egymásra találnak, olyan kis aranyos, figyelmes. Érzelmek mutatkoznak meg az arcán, amit múltkor hiányoltam belőle. Jobb volt. Valamint, amikor a tetőn vannak ("Szeress, csak ennyit kérek én!"), érdeklődő és aggódik, figyelmesen végighallgatja Christine-t aztán megígéri, hogy megfogja védeni mindentől, megpuszilja a lány kezét. Ez olyan kis udvarias, gyengéd gesztus volt. Most nagyon meg voltam vele elégedve.
Sasvári Sándorral a tapsrendnél összenéztünk, kétszer is :D Az ének terén már sajnos nem olyan, mint régen volt. Néha borzasztóan nem találta a hangokat, másszor a hangnem nem volt a helyén. A játéka viszont lenyűgözött, nagy átéléssel alakítja a Fantomot. Például, ezt a többiektől nem láttam: amikor Christine első alkalommal lerántja róla a maszkot, ő elbújik előle, egészen az íróasztal mögé. Mint egy sarokba szorított lény, onnan szólítja meg. Aztán, odamegy a lányhoz, amaz nagyon fél tőle, amikor hozzá ér a hajához. El van borzadva, szinte undorodik tőle, Sasvári a lány ruhája után nyúl, mire Barbi elhúzockodik a férfitől. Sasvári tényleg nem találta a hangokat, az Éj zenéje most nem volt olyan sietős, mint legutóbb Attila felfogásában, aki valamilyen okból kifolyólag egy percről gyorsult fel 100-ra... elhadarta a szöveget... ráadásul nem szeretem, ha a dallamot megzavarják a hirtelen felkiáltásokkal - jó, tudom, hogy pontosan ezzel szeretnének kifejezni egy-egy gondolatnak a hatását, (vagy egymás Fantomját megkülönböztetni) de szeretem, ha andalító és magával ragadó a dal. Sasvári lassabban énekelte, de a CD-és minőség nem jött vissza, olykor ő is kicsit gyorsabb és hangosabb volt (köszönet a technikusoknak, akik megint nem találták meg a megfelelő hangszínt...grrrr...).
Nem terveztem, hogy én kezdem meg a tapsot (pont ennél a dalnál nem, majd mégis úgy alakult), de sok számnál pont ez történt, mintha a közönség elaludt volna. Nagyon bágyadtak voltak, a szünetben felderítő úton voltam, és akkor találkoztam olyanokkal is, akik most látták először az előadást, és mintha senkit sem ismernének. Ráadásul úgy gondolták, hogy Miller Zoltán is még szerepel az előadásban. Nos, a helyzetből adódóan, a színház-imádokban felvetülhet joggal a kérdés - ezek eddig hol éltek, a Holdon? Jó, Raoul-ként tuti megnézném, de Fantomként ne lépjen a színpadra, mert menhetetlenül ki fog esni a nemlétező korláton...
Kezdés előtt, pedig rég nem látott ismerősöket fedeztem fel, az átellenben lévő üléseken. Én bal oldalon, az erkélyen, a színpadhoz közel ültem, az ismerősök pedig túloldalt a második sorban, szintén közel a színpadhoz. Többször integettek, volt, amikor én is visszaintettem, de el is gondolkodtam, hogy biztosan nekem szólt ez a kedves gesztus? Viszont mivel körülöttem senki sem legyezett, gondolom nekem szólt, szünetben akartam velük beszélgetni, de elkerültük egymást.
A legkitűnőbb alakítást a két igazgató hozta, Firmin és André, azaz Weil Robi és Szerednyei Béla. Egyszerűen bámulatosak voltak, poén-poén hátán, pl. a Maszkabál jelenetnél a Fantom megérinti Szerednyei vállát, amikor odébb áll, az igazgató összeesik és a másik próbálja összeszedni. Szinkronban mozognak, megnevettették a közönséget, mindent elkövettek, hogy jó igazgatók legyenek. Lám, ez sikerült, különben nem kaptak volna a tapsrendnél hatalmas ovációt. Én is ünnepeltem őket, széttapsoltam a kezemet értük. Lenyűgözőek voltak, és az alakításuknak köszönhetően rájöttem, hogy a kedvenc direktor-párosom ők ketten. Tényleg fenomenálisak voltak.
Bajza Viktória aranyos Madame Giry, amikor Christine-t énekelhet, ő biztatta: "ügyes leszel" - olyan kedves, anyai gesztus volt részéről. Ő hisz a lány tehetségében. Meg-ként Lóránt Enikő szerepelt, szerintem aranyos Meg, és megtalálta a karaktert, ám azt erősen kifogásolom, hogy nem táncol az Il Muto jelenetben, holott eddigi elődei mind ügyesen mozogtak a színpadon.
Gerdesitcs Ferenc Piangiját kedvelem, ő Óbudán is vendégszerepelt. :) A tenorok közül még nem tudok választani. Régen Pankotay Péter alakítása tetszett, csúnyát mutatott amikor megszólták "teltkarcsúságát".
Összességében egy csodálatos előadás részese voltam. Holott történtek változtatások, mindenért kárpótol a fáradtságos munka, amit a színpadon a színészek és közreműködők létrehoztak. Köszönet az estéért! *szívecske*
