A Piangik emlékei következzenek :) Nálunk a tenor karakterét, általában idősebb és tapasztaltabb operahanggal rendelkező férfiak játsszák. Egyedüli kivételnek tekinthető Pankotay Péter, aki fiatalabb generáció képviselője. Piangi a darabban, La Carlotta szerelme, míg az original előadásban a viszonyuk megkérdőjelezhető, merthogy a primadonna számára imponáló a táncos fiú a Hannibál jelenetben, addig nálunk ez nem vitatható tény, hogy a két karakter összetartozik és összetartanak Piangi haláláig.
Pankotay Péter:
Súlyfelesleget kellett felszednie magára - pedig sovány volt, mikor elkezdte a
szerepet játszani. Komoly és könnyed a történet - szerinte.
Rozsos István:
Az igazgató és a társulat meglepte őt az előadást követően, felköszöntötték a
60. születésnapja alkalmából. Összegyúrta az opera kollégák magatartását Piangi
figurájába.
Gerdesits Ferenc:
Elhívta operaházi kollégáit, akik mind magukra ismertek az általa alakított
Piangi tenorjában. Rockzenész volt korábban.
A Piangik emlékei következzenek :) Nálunk a tenor karakterét, általában idősebb és tapasztaltabb operahanggal rendelkező férfiak játsszák. Egyedüli kivételnek tekinthető Pankotay Péter, aki fiatalabb generáció képviselője. Piangi a darabban, La Carlotta szerelme, míg az original előadásban a viszonyuk megkérdőjelezhető, merthogy a primadonna számára imponáló a táncos fiú a Hannibál jelenetben, addig nálunk ez nem vitatható tény, hogy a két karakter összetartozik és összetartanak Piangi haláláig.
Pankotay Péter:
Súlyfelesleget kellett felszednie magára - pedig sovány volt, mikor elkezdte a
szerepet játszani. Komoly és könnyed a történet - szerinte.
Rozsos István:
Az igazgató és a társulat meglepte őt az előadást követően, felköszöntötték a
60. születésnapja alkalmából. Összegyúrta az opera kollégák magatartását Piangi
figurájába.
Gerdesits Ferenc:
Elhívta operaházi kollégáit, akik mind magukra ismertek az általa alakított
Piangi tenorjában. Rockzenész volt korábban.
Az Operaház Fantomja – Negyedik
előadás – pótszékkel
Időpont: 2015. március 5. (csütörtök este) 19.00
Ki gondolta volna, hogy ez a hármas
szereposztás ekkorát fog robbanni? Nagyon ügyesek voltak. Szerda este Posta
Victor Fantomként, Mahó Andrea Christine szerepében, míg Homonnay Zsolt Raoul
vikomt megszemélyesítőjekéntlépett a színpadra.A pótszékek többsége mind
elkelt, legalábbis a jobb oldalon, ahol ültem, minden hely foglalt volt. Többen
voltak kíváncsiak erre az előadásra, mint a hétfői Csengeriére. Akkor kevesen
voltak, mivel az erkélyen ültem, láttam a szemben lévő emeleti pótszékes sort.
Kellemes érzéssel töltött el, hogy a pótszékek között egy nagyon jó kilátással
bírót sikerült kifognom, ráadásnak minden jelenetet láthattam, amit a
korlátozott erkély részről nem.
Mondhatni visszatért az egykori első trióm, akik a kiváló szerepformálásukkal, első
alkalommal átadták nekem az előadást. Sosem felejtem el nekik és örökké hálás
leszek érte. Bár, hozzá kell tennem, hogy az akkori tévhitem az volt, hogy Mahó Andreát
látom a színpadon, végül kiderült, hogy Fonyó Barbara Christine-jét nézem. Ezúttal az akkori „rosszlátásomat” végre megkaphattam élőben, a
fentebb megnevezett szereposztás ismeretében.
Posta Victor megkapta a
lehetőséget tőlem, hogy újra magára öltse a Fantom titokzatos alakját, a burkolt
misztikumot, újra megmutathassa nekem, hogy gyönyörűséget, fájdalmat,
keserűséget, szánalmat és szerelmet érezhetek a személye iránt. A
legmegindítóbb pillanata kétségtelenül a Don Juanban volt, Christine kezének
megkérése. Ahogy térdre borult, ahogy kétségbe esetten szólt a szeretett
lényhez, a hozzá intézett szavak hatással voltak rám, megszakadt érte a
szívem. Jó volt a keserves zokogása az Operaház tetején is, bár nem mindig üt
meg a dolog, eleve a Fantomot szeretem, és nagyon sajnálom, hogy a főhősnő nem
méltatja. Az Éj zenéje ezúttal osztatlan sikert aratott, a dallamot követően a
tapsot túlüvöltötte egy lelkes néző. Nekem is megindító volt, a könnyem
kicsordult, szeretem, ahogyan előadja ezt a dalt. Merően szép, lágy és érzéki
volt, annyira belefeledkeztem a dalba, hogy fel sem tűnt, hogy mindjárt vége,
nekem iszonyatosan rövidnek tűnt, pedig Victor végigénekelte az egészet, azt a bizonyos 4 percet. Boldog
voltam, hogy láthattam az igazgatók irodájában a tükör jelenetet. Az Angyali
hangnál, mintha nem lenne a tükör mögött, valahogy messzebb áll tőle, ellenben
két kollégáját rögtön felfedezem, amint láthatóvá válnak. Az irodai tükörben
nyújtott alakítása tetszett, kellőképpen fenyegető volt. A bosszú megfogadásakor is
őrült volt, röhögött, és a csillár lezuhanását is jól oldotta meg – láttam, ahogy
térdelt, és ráüvölt, hogy induljon. Ám a robaj, kevésbé volt félelmetes,
valószínűleg azért, mert távolabb ültem az előző helyemhez képest, viszont jobb
rálátásom volt mindenre. Victor hangja érzéki, néha el is aléltam
tőle, persze csak finom keretek között. A Fantom főcímzenéje (végre láttam
teljes egészében a csónak jelenetet!!!!) alatt ő az, aki tudja, mikor kell az
orgonához sietni és megszólaltatni. Amúgy itt szerintem kevés, hogy csak
többször kerül elő az „Énekelj!” felszólítás.
Kevésszer mondja változatosan, kicsit átmódosítgatva a szöveget. Bár ez apró hiba. Ő nem
térdel le, és esik a lány hangjától teljesen transzba. Az Éj zenéjén sírtam,
tetszett a Don Juan operája írásakor végzett mozdulatai, teljesen magával
ragadta a zene, aztán szünetben közte és magam között párhuzamot vontam, mert
én is meglehetősen gyorsan írogattam, szinte már megszállottan készítettem jegyzeteket a megfigyeléseimről. Sajnáltam,
amikor a padlóra zuhant, mert levették róla a maszkot, a panaszt, az indulatát.
Imádtam a megjelenését a tükörben az igazgatóknál, a csillár leküldését. Az
Operaház tetején, pedig elsőre nem figyeltem fel rá, de Homonnay Zsolt igen,
szóval lelőtte a poént. Victor a szobor lábánál megbújva figyelte a
szerelmeseket, aztán levette a leple csuklyáját, és megszólalt. Majd tekintetével végig követte, hogy mit csinálnak amazok, végül a csóknál, elfordult. Olyan
szívszorító pillanat volt. A második felvonásban tetszett a háromfős jelenet a temetőben,
ahogy végigsuhant lassú léptekkel a hídon, és a Don Juan-ban meghatódtam a lánykérésén. A csók
nagyon tetszett, és ahogy elküldte a szerelmeseket (jól meglökte őket). Mind-mind kiemelendő és
kifejezetten élvezhető játék. Hangilag sokkal rendezettebb volt, átélése
erősebb az előző előadáshoz képest (ahol állítólag a gyér világításra
panaszkodott). Nagyon tetszett, az előadás végén hu-t kiáltottam neki.
Mahó Andrea. Ő az ország
Christine-je és az ő hangját rögzítették a hivatalos lemezen is. A legfiatalabb
a hölgyek közül, mégis az eddig látott előadásokból okulva, úgy ítélem meg,
hogy a leggyengébb játék szempontjából. Hangilag egyértelmű, hogy kiemelkedő a
teljesítménye, tetszett is, de a játékában folyton csak a félelem zubog, ijedős
típus, reszketeg, minden pillanatában rettegett. Sokszor hallottam
pihegni, zihálni, egyszer pont akkor nyelt, amikor énekelni próbált. Ámbár a
végén a csókjelenettel és a búcsúval felhúzta a tetszésmérőt. A csóknál
megsimogatta a Fantom arcát, majd megcsókolta, és átölelte. Szorosan ölelték
egymást, és ez nagyon érzelmes volt. A búcsúnál visszaadja a gyűrűt, és a
szerelmi vallomást követően tekint csak a Fantomra, kétszer picit megrázza a
fejét, majd utána elengedi a férfi kezét, és kissé elutasítóan tartja maga előtt a
levegőben, még nézi egy picurkát, majd elszalad. Victor Fantomja pedig ott
marad és a gyűrűt a markában tartva a közönségre tekint. A befejezés szép volt.
Andi hangilag remek volt, legkifejezőbb jelenetei a „Gondolj rám” és egy nagyon szép „Látjuk-e még egymást valahol?” hallhattam.
Az
első felvonásban nem tudtam nem észrevenni, hogy Andival kicsit kivételeznek,
miszerint a Gondolj rám szám alatt, neki van egy-egy csuklóvédője, mint a
ruhához passzoló kiegészítés. Hangilag gyönyörű, szöveget nem tévesztett. A
második felvonásban nem hozta hitelesen a bolond nőt, legalábbis kevésbé hittem
el neki, ráadásul olyan idegesítő volt a folytonos zihálása, hogy
legszívesebben hozzá vágtam volna valamit. (Az Éj zenéjét követően) - Amikor a
Fantomról lekapja az álarcot, akkor sem volt kifejezetten olyan, mint Barbara, a maszkot sem nézte úgy, mint Reni a múltkor, végül csak odaadta
neki, de már magamban unszoltam, hogy add már oda szegénynek!!!! Ő is rámegy a
Fantom hódítására a Don Juan jelenetben, bár úgy gondolom Sasvárival sokkal
erősebb az erotika vonal. Andi is felismeri a hangjáról a Fantomot, így amikor
leveszi a férfi a csuklyáját a fejéről, tudja kivel énekelte a duettet. Itt az
asztalon való táncolás nem sikerül látványosra. Az, hogy
félős volt a Christine, azt gondolom, abból fakad, hogy kikkel áll aznap este
színpadra. Véleményem szerint lazább, kötetlenebb, kevésbé volt félős Csengeri
Attilával, akivel a magánéletben barátok, míg Sasvári
Sándor elsőszámú partnere volt mindig, és ahogy ő játssza a Fantomot, úgy
örülni senki nem tud egy csóknak. Szóval, szerintem az adott szereplőgárdától
is függ, hogy egy művésznő mennyire és hogyan képes kiteljesedni, formálni az
általa színre vitt karaktert. Az utolsó jelenetben, amikor a földön ült, a
lábát is megvillantotta, így kifejezte azt, amit a dalban is énekelt: ”Most, hogy csillapult a vérszomjad, most
jövök én. Tőlem várod talán a hús gyönyörét?” Andrea szörnyülködő
arckifejezést öltött, amikor a Fantom a vállára fektette a fejét, és a szomorú
múltjáról mesélt. Most nem volt az igazi, és csak az utolsó 15 percben sikerült
engem meggyőznie a mélyebb érzelmekről, a
tapsrendnél hu-t küldtem neki.
Homonnay Zsolt Raoul-ja a
legkidolgozottabb a három férfié közül.Ő
az a Raoul, akit egyszerre utálok és egyszerre szeretek. Azért jó, mert sokféle
arcát mutatja meg a hősszerelmesnek. Nem csupán egy bárgyú figurát jelenít meg,
aki sodródik az árral, célzatosan fenyeget, de közben nem tesz semmit.
Küzd, harcol Christine szerelméért, és védelmezi. Van benne birtoklásvágy, tűz,
erő, amitől a vikomt vikomt lesz. Jól felépített a karaktere. Amit kedveltem:
beront az igazgatók szobájába egy cilinderrel a fején. Madame Giry-vel és a
lányával is kommunikál, mindezt csak pillantásokkal jelezve, próbáltak kapcsolatot létesíteni egymás között. (Maszkabál
jelenetet követően Madame Giry-től magyarázatot követel, és ez is olyan
misztikusra sikeredett pillanat volt.) Ahogy képtelen elviselni a két igazgató győzködését,
hogy a Primadonna ne hagyja el őket, látványosan unott arcot vágva, egyszerűen
fogja magát, és leül az egyik direktor székébe.Az, hogy a temető jelenetben megragadja a
dublőr Fantomot, így próbálván demonstrálni, ő aztán nem engedi, hogy az
álarcos férfi bármiféle hatással is legyen a szerelmére. Mosolyogva cinikus
arcot vág, amikor a Fantom hangjával kísért a Don Juan bemutatója előtt, Zsolt rángatta
a függönyt, keresvén a Fantomot. Szóval, az ő Raoul-jára egyáltalán nem
mondhatjuk, hogy nem kreatív és többarcú. Roppantul izgalmasan oldja meg a
jeleneteit, ezért sosem unalmas a figurája. Ellenben az operaház tetején
zajló események nem tudtak most úgy meghatni, mint máskor. Lehet, ennek Mahó
Andi is az oka volt. Ámbár, hozzá kell tennem, hogy Homonnay nem érte be, csupán egy
hosszú csókkal, amit a dal alatt váltanak, még megcsókolta a dallam lezárását
követően is Andit, aki aztán elszakadt tőle, a közönséghez lépett, mintha
hallgatózna, megérintette egy kezével a fejét (mint, akinek migrénje van), zavartan megcsóválta, rájött, hogy le kell mennie a társaihoz, hogy befejezzék
az előadást. A második felvonás végén, Zsolt a rejtekhelyre való érkezésére várni
kellett, talán ez volt az egyetlen nagyobb bakija, már a rácsra vetült a fény,
ő meg nem jelent meg azonnal, csak kicsit késve, de kifulladva, ezt meg lehet
magyarázni, hogy megerőltető volt a labirintusba való eljutás. Az is tetszett,
sőt a többi Raoul-tól nagyon is eltér, és még imponálóbbá teszi a Homonnay
Raoul-t, ahogy a tóba ugrásnál Christine nevét elrebegi, mint egy imát. Mint
egy végső mentsvár, amibe kapaszkodhat, így tudja ábrázolni, hogy Raoul
Christine-ért teszi, amit tesz. Érte küzd. Victor nem húzta szorosra a pandzsam
lasszót, így Zsoltnak kellett ugrálnia, míg elérte a hatást, aztán körbe-körbeugrált,
fulladozást mimmelve. Zsolt sokszor szeret változtatni a szövegén, ettől is
színesebbé és egyedibbé válik a figurája. Persze, csak itt-ott kisebb,
szövegbeli módosításokat hajt végre, amik nem okoznak fennakadást a darab
előre haladtában.Hangilag már nem is
igazán figyeltem, inkább a játékára koncentráltam. Tőlem is kapott hu-t.
Carlotta és Umberto, azaz Röser
Orsolya és Pankotay Péter: Megint csak kifogtam őket. Nem voltak rosszabbak,
mint múltkor. Pankotay továbbra is előszeretettel veszi el Carlotta két sorát a
Primadonna című szám alatt. Továbbra is dühkitöréseivel tesziszínesebbé a
Don Juan próbáját. Inkább ő a hisztis díva. Viszont, a kettejük viszonya
tetszett, ahogy ragaszkodtak egymáshoz. Pankotay valamiért nagyon el szerette volna tulajdonítani a Primadonna retiküljét…tapsrendnél ez feltűnt.
Firmin és André: A két kedvenc
igazgatómat kaptam (Weil Robit és Szerednyei Bélát), és holott remekül
játszottak, mégsem lett huhu-zás a tapsrendnél. Sajnáltam, mert ők szoktak a
totális lökött páros lenni, a feszültséget feloldó karakterek. Aztán persze a
vasfüggöny előtt meghajoltak egyszerre, megfordultak és neki mentek, a közönség is vevő volt a tréfára. Galbenisz Tomasz (a cuki) mindig megtörli a
kezével a földet, hogy társa tisztább felületre léphessen. Weil Robi még
egy pofont is bevállalt a megnevettetés céljából (Első felvonás - Primadonna), látszott is rajta, hogy maga
is röhög a dolgon. Úgy esett, hogy Umberto (Pankotay) a fehér kendőjét
lebegtette, és, amint eloldalazott a fél térdre ereszkedett igazgató mellett,
arcon csapta a kendővel. Szerednyei pedig a bámulatos balett-tudásáról adott
bizonyságot. Szeretem az igazgatókat, nagyon vicces figurák.
Madame Giry és Meg Giry-ként
Bajza Viktória és Lóránt Enikő állt a színpadra. Bajza figurája, sokkalta
szigorúbb volt, nem is fogta a lánya kezét az igazgatók irodájában. Nem volt
kettejük között kötödés. Lóránt továbbra sem hajlandó táncolni az Il Muto-ban,
Mahó Andival viszont aranyosak voltak, amikor egymás mellett térdeltek a
Gondolj rám szám alatt, amit a Primadonna felfogásában kellett
végighallgatniuk, illetve, hogy szorosan egymásba kapaszkodtak, amikor az Il Muto-ban Carlotta lebékázta Christine-t.
Baki: a Fantom rejtekhelyén a mennyezetről három petróleum lámpa
lóg alá, az egyik nem égett. Nem igazán számít hibának, inkább életveszélyes tudatlanságnak, a temető jelentben,
amikor Zsoltnak el kell távolítania Andit, Victor és a dublőrjei közeléből, itt folyton
futnak, majdnem az egyik tűzbomba őket találta el…
Kedvenc jelenetek
Primadonna-Levelek: mindenki nagyon jó volt, sokat lehetett rajta
nevetni, és a szokásához híven ez a szám érthetetlen volt. A csillár
felemelkedésének mindig van egy bája. A csillár
zuhanásának mindig van egy ördögi hatása, legalábbis ha magamat figyelem,
én rettentően várom, és úgy viselkedek, mint valami tébolyult. Victorról
meggyőződtem, hogy imádnivaló Fantom, hangilag nem találtam egy hibát sem nála.
Az Éj zenéje csodálatos volt, sajnáltam is, hogy hamar abbamaradt a dal, még
hallgattam volna az előadásában. Jelen volt, ahol jelen kellett lennie, kellően
gonosz, viszont mégis a lágyság, egyfajta finomság van a játékában, amitől
rabul ejtett. A csókjelenet nagyot szólt, azt gondoltam, ez az egyik legszebb
változat, amit eddig láttam. Mahó Andi lassan odatipeg hozzá, megsimítja a
csúnya arcfelét, majd megcsókolja, átöleli nagyon szorosan, és a Fantom is
viszont. Még a csók előtt volt egy közeli, színpad széli pillanatuk, amiben a
megvilágítás, az arcuk mimikája, a színek nagyon domináltak, olyan jó összképet
alkotott. A csókot követően, szétrebbentek, mindketten az ajkukat fogták, majd
Homonnayt is kiszabadították. Andrea higgadtan sétált oda az összeesett férfihoz,
felemelte, de közben a szoknyája széle fennakadt valahogy, amint majdnem a
színpad szélére kerülve, gyorsan lehúzta magán a ruhát, mert kivillant a lába. Homonnay elengedte, mert a lány Victorhoz akart menni, magával
vinné, végül Victor sürgette őket a távozásra, és meglökte mindkettejüket, menjenek már,
és ne totojázzanak. Most is szép volt az összkép, a távolban egy szerelmes pár
elmenekült a csónakon, közben a kettejük balladai zenéje felhangzott, ez alatt a
Fantom a köpenyébe burkolva állt a színpad közepén, búskomoran, lehajtva tartotta a fejét, majd kiénekelte az utolsó záróhangot. Szép befejezés.
A legünnepeltebbek: Victor és
Zsolt volt. Nekem is ők jelentették az elsődlegességet, mert velük láttam először. Remélem,
majd valamikor újra sorra kerül az első trióm. Mahó Andinak is remélem, hogy
legközelebb ügyesebb lesz.
Videóérdekesség: Mahó Andi és Homonnay Zsolt tolmácsolásában a darab egyik legszebb zenéje (2006-os felvétel):
Amikor végignéztem kikkel látom majd a hivatalos három előadásomat, feltűnt, hogy a tavalyi (2014 februárjában), igen gyengén teljesítő trió újra felfog tűnni a színpadon. Vázolom: Csengeri Attila 2 percről gyorsított fel 60-ra, amikor
az Éj zenéjét előadta, hadarta a szöveget, pedig nem voltak késésben. Bot Gábor
csak lötyögött a színpadon, semmi harcra késztetés nem volt benne, sodródott az
árral, úgyis vele megy majd Christine, minek
akkor harcolni? Barbarára igazából akkor sem lehetett panaszom, ahogy most sem.
Rajta nem múlott a darab sikere, ő precíz volt, mint mindig.
Kíváncsi voltam, hogy harmadik előadásomként, hogyan sikerül teljesíteniük... Megtörtént, és más meglepetések is értek aznap este...
Csengeri Fantomja nagyszerűen van
felépítve. Az Éj zenéje teljesen jó volt, bár hangsúlyozott bizonyos
kifejezéseket, de nem zavart, és élvezhető volt az egész előadásmódja.
Leginkább az tetszett, és mindenképpen érdemes róla megemlékeznem, a dal
kiteljesedésekor a Fantom Christine-t a karjaiba veszi, majd leengedi, és a
férfi megmutatja kettejükről alkotott elképzelését. Az orgona megfordul, és az
üveg mögött két marionett bábut fedezhetünk fel, amelyek megcsókolják egymást.
Érdekes volt látni, ahogy Csengeri Fantomként mennyire érdeklődik Christine
véleménye iránt. Figyelte a lány reakcióját az előbbi jelenet kapcsán, aztán
hangos kiáltással a karjai közé veszi, amikor amaz elájul a látványtól. Sikerült elsőként
tapsolnom, és a taps nem tudott elhalni, rögtön folytatták a történetet (van,
amikor megvárják, míg abbamaradt a kezek által okozott ujjongás). Szóval ez a
spontán „nézzük, vajon Christine mit
szólna a dologhoz?” rettentően aranyos és szépen megoldott színészi játék
volt. Csengeri, amikor dühöt fejt ki, szintén érdekes lehet, összehasonlítva a
másik két Fantommal. A leleplezésnél, kiakad, ám magához öleli a lányt, inkább
szorítja és fenyegeti. Persze ő is kuporog a földön, de közben Christine-re
tekint és mintha az alakját formázná meg a levegőben: „szépségről mer álmodni”. A Fantom főcímdal alatt Attila előbb megy
az orgonához játszani, mint kellene, előzetesen a tanítványát arra kéri,
énekeljen neki. Leginkább ő az, aki teljesen belefeledkezik ebbe a szerepbe,
bár Sasvári is hihetetlenül jól adja elő. Attila többször hangsúlyozza: hallani
akarja a lányt énekelni, letérdel elé, de nem öleli úgy át, mint kollégája. „Énekelj nekem!”A főcímbe immáron
különféle dobszólókat tettek, amitől oda- és vissza vagyok, mert lendületet,
dinamikát, más hangzást ad a dalnak. Így még erősebb a Fantom és Christine
duettje. Attila tükörben való megjelenése is tetszett. Ő nem kíséri kezével az
üveglap mozgását, inkább csak legyint egyet, mire a fedőlap mozgásba lendül. A
leleplezést követően Christine-re teríti a díszes köpenyét (amit a másik két Fantom
nem csinál). Kellően gonosz volt az Il Muto jelenetben, ördögi kacajt
hallatott, bár nem volt brekegés - ez hiányzott.Kellő mértékben sajnálható, mégsem szorult össze teljesen a szívem érte,
amikor megcsalták az Operaház tetején játszódó jelenetben. De jól formálja meg,
az biztos, fejét fogja, aztán bosszút forral. Imádom a csillár lezuhanását.
Most erős volt a robaja, bár lehet, ez az én tévképzetem, mert ezt a részt
mindig átélem. Ami zavart Attilánál, hogy
egy kosza tincs mindig az arcába/maszkjába lógott (ez a jubileumi előadások óta
egyik megfigyelésem).
A második felvonás első jelenetében (Maszkabál) nem
látható, ahogy egyik Fantom sem, csak a dublőrök. A színészek a kulisszák mögül
éneklik fel a szövegüket. Azért, tudom legnyilvánvalóbban elfogadni az Attila
Fantomot, mert ő egy magas, vékony férfi, ahogy a Fantomról is ilyen elképzeléseink lehet. A
dublőrök testalkatilag is leginkább hozzáillenek. A következő fontosabb
helyszín, a temető, ahol igyekszik megint a szerelme bizalmába férkőzni,
bármilyen eszközzel, ám ez nem sikerül, mert a kábulatból Raoul ébreszti fel a
lányt. Ez most kifejezetten egy nagyon jól megoldott jelenet volt, a „Látjuk-e még egymást valahol?” című
szomorú szép ballada alatt is, már a szemfülesebb nézők felfedezhetik
egyik-másik sír mögött kuporgó Fantom dublőröket. Csengeri, mint a hasonmások,
ő is elrejtette a köpenye mögé az arcát – ez kifejezetten tetszett. Mozgalmas
és lendületes volt a jelenet, ahogy a lányt próbálja visszaszerezni, a
harciasabb Raoul, aki képes lenne akár felmászni a falon, hogy elérje a sötét
árnyékként mozgó férfit. A következő érdekes rész, a Fantom saját művének
bemutatása előtti rendőri felkészülés. A Fantom jelzi, hogy az épületen belül
bárhol lehet, a váratlan felbukkanása, pedig egy pisztolyt is hagy elsütni…
szerencsére, neki nem esik bántódása, és egy furcsa, magas hajlítással a
hangjában, követeli előadása megkezdését. Ez a magasabbra vitt hang,
már nem kellett volna oda, véleményem szerint. A Don Juan előadásban rettentően
szenvedélyes, zihál, vágyódik Christine után. Kiváló játéka itt is, ez a
szerelmi fellángolás, nagyon ki tudott teljesedni. Aztán, a második leleplezés,
amikor a paróka és a maszk is lekerül az arcáról… Ezt is valahogy másnak
éreztem, megőrült, de csak annyira, hogy kifusson a színről, előtte, persze még
lőtt egyet pisztolyával (ahogy azt tennie kell). Mindenki befut a színpadra, aztán kezdetét
veszi az üldözés. Lent, a Labirintusban, Christine-t nem löki erőteljesen a
földre, mint a kollégái. Barbara magától vetődik, a Fantom megmutatja a közös jövőjüket (külön érdekesség, hogy Attila,
mindig megnyomja a szobrot eltérő helyeken, ezzel jelezve, hogy ott rejtett
gombok vannak, amivel a titokzatos világának apró tárgyait képes mozgásba
indítania), előtte szomorúan omlik Christine vállára – bár szerintem nem borult
rá teljesen, mint máskor szokás. Csengeri rendesen megszenvedi a jelentet,
érzelmileg sokat kivesz belőle, tényleg elhiszem, hogy egy torz arcú,
megkeseredett férfit látok a színpadon. Raoul-t beengedi a rejtekhelyre, majd a
nyakára a pandzsam lasszót teszi, és koronázásként – beleröfög ellenfele
arcába, ez nagyon tetszett. Végig komoly marad, persze térdre borul és
továbbra is győzködi a lányt, ám nem igazán figyel fel az „akasztott” vikomtra. Amikor Christine gyűlöletet érez iránta, akkor az összeszorított csuklóját
harapdálja – nagyon átéli. És megint egy újabb megformálási változat. A
döntésre felszólításnál, érthetően beszél, nem lihegi túl a szavakat,
egyszerűen és nem hosszan ejti ki: „Válassz!”Christine
pár lépést hátrál, majd onnan közelíti meg a Fantomot. Az ő csókjelenetük
nagyon tetszett, ahogy összeforrnak, a Fantom esetlen és elgyötört, amíg
Christine meg nem érinti az ajkát. Átöleli a férfit nyakát, fejét, majd a férfi
felocsúdik a kábulatból és ő is szorosan fogja az énekesnőt, szintén a fejénél
magához öleli. A szétrebbenést követően, mindketten furcsán tekintenek
egymásra. Ez is egy jól kivitelezett jelenet volt, nagyon
tetszett. Az üldözés közeledő hangjai megzavarják őket, Christine nem viheti
magával a Fantomot, pedig megtenné. A búcsú pillanata is szépnek mondható, bár
Barbara elborzadva tekint vissza a férfire, az egykori mesterére, megrázza
kétszer picit a fejét, és visszanéz rá, majd kiszalad a színről. És most volt
nagyon tökéletes a színpadkép: a Fantom búskomoran áll a hatalmas köpenye
fedezékében, mögötte Christine és Raoul meghatottan csónakáznak. Azt éreztem,
ez most ragyogó befejezés – ám! A 20. előadásomban is különleges volt a
távozás, mert Christine, akit aznap Krassy Renáta formált, úgy tűnt, mintha a „Szeress, csak ennyit kérek én” szám
első sorát a Fantomnak énekelné, a távolba veszett férfinek, aki szerelmet
vallott neki, aztán a tekintete a vikomtra vándorol és továbbfolytatta a dalt.
Csengeriéknél a rózsát és a maszkot is gyorsan kitették, Attila kitartotta a
hangot, és úgy tűnt el a félhomályban.
Csengeri Fantom: Kifogástalan a
játéka, egyszerűen imádom, és a mostani megállapítások fényében erősen
vetekszik Sasvári Fantomjával. Furcsa és egyben különleges hangszínnel
rendelkezik, nem mondanám kifejezetten Angyali hangnak, mégis van benne valami,
amitől ő azzá teszi és azzá is válik a darab alatt. A szöveget tudta, nem
vétett hibát. Angyalian tudott gonosz lenni.
Fonyó Barbara szerepléséről is
pár szóban. Nagyon jó az arcmimikája, a játéka is kiemelkedő. Nagyon jól átéli
a figuráját. Esetlen tagként, ezúttal túlpörögte a táncot, amiért Madame Giry
leszidta, Meg pedig nem értette, hogy mi a baja Christine-nek. A „Gondolj rám”-ban eleinte félős,
bizonytalan, majd megbátorodik. Olyan szeretnivaló ez a jelent, bár most is vacakoltak
hosszan a ruhája felsegítésénél. Mindkettejükre, Bot Gáborra és Barbarára is
tudtam figyelni, hátha kikacsint felém a Raoul. Barbara táncügyileg talán nem
olyan látványos, de kifejezetten tetszik, amint belekezd a dalba és még
rettentően bizonytalan, annyira jól alakítja. Aranyosak voltak a vikomttal
együtt, kedvenc jelenetemben is, a tetőn (én indítottam a tapsot). Az Éj
zenéjében, megint lábát, lábakat, sőt az alsó testét is láthattuk, az itt
megjelenő illúziók az arcán nagyon realisztikusak. Barbara legemocionálisabb
jelenete egyértelműen a temetőben zajlik. Az, ahogyan ő előadja, úgy sem Reni,
sem Andi nem képes. Érzelmes, szívszorító, megindító, és teljesen hihető. Az
is, hogy a jelenet előtt, bár itt inkább a próbaterem hátsófalának éltüntetésen
van a hangsúly, - felhúzzák a zsinórpadlásra - Barbara többször meghátrál,
mielőtt a sírhoz érne. Tetszik, ahogy a Fantomhoz vonzódik ebben a jelenetben.
Az őrülete a Primadonna szám alatt, Meg-gel bensőségesebbnek hatott a
kapcsolata, mivel ezúttal Kuthy Patrícia volt a társa, de még mindig közel sem volt olyan jó baráti viszony közöttük, mint Reni és Pati közt. A Don
Juan-ban Barbara erotikus volt, és érzéki, ahogy a Fantomot magához csábítja az
asztalról, ujjával maga felé inett, jöjjön hozzá. Szóval, buják voltak. A maszk
második levételénél, szerintem kissé dühös arckifejezése volt, bár lehet ezt én
képzeltem bele. Barbara
csókjeleneteit szeretem, a búcsúja sem volt rossz, bár én még mindig Reniét
helyezem előtérbe. Hangilag szép, szövegtudása kiűtnő, hibát nem vétett, játéka
minden szempontból meggyőző.
Bot Gábor, mint Raoul. Ügyi volt,
elragadó, olyan édesen grófos. Hangilag kifogástalan. Kellőképpen
riadt és elcsodálkozó az Il Muto jelenetben, kellő módon védelmező a tető és a
temető jelentben. Tetszett, ahogy szenvedős arcot vágott, sőt inkább
kétségbeesett arckifejezést mutatott, amikor ő is próbált a
Fantommal hadakozni az utolsó jelenetben, miközben a pandzsam lasszó fogságában
volt.
Sáfár Mónika, Pándy Piroska végül
ezt az előadást mégiscsak Röser Orsolya vitte el. Érdekes, hogy február eleje
óta ennek a napi szereposztásnak a Primadonna karakterének előadója többször
meg lett változtatva. Röser nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt, brekegni nem
tudott, csak itt-ott volt valamennyire vicces (inkább prózában, a Hannibál
jelenetben olaszul beszélt, hogy eltávozott Umberto-val), de semmi különlegesség
nem volt benne. A hangja is kifejezetten irritált. Folyton
mindenkinek neki akart menni, túlpörgött kis kerti törpe primadonna volt.
Persze arcra aranyos, de nem ez számít most. Nem volt erős.
Hangilag elfogadható, végül is opera-énekesnő, játéka nem kiemelkedő,
szövegtudása hagy kivetnivalót.
Pankotay Péter nem tudom, miért
gondolta úgy, hogy a Primadonna-Levelek szám alatt átveszi Carlotta szövegét.
Ráadásul túl akarta a többieket is ordítani. Piangi-ként vicces volt, a
Hannibál jelenetben a feltett, gyulolt kifejezéseket használta, múltkor a
szep-et és a gyulolt-ot nem mondta úgy, ahogyan kellett volna helyesen.
Átgázolt a szereplőkön, akik össze is néztek ezen.
Umberto most is megengedte, szabad kérniük, hogy a megadottak szerint énekelje
a Don Juan-t. Megint dührohamot kapott, most már szinte főtt a feje, és attól
tartottam, hogy tényleg kifut a színről. Itt volt a Barbarának egy nagyon jó
arcmimikája, Umberto megfordította a kottát a lány kezében, aki ettől megdöbbent, és csodálkozva eltátotta a száját, aztán persze kommunikáltak Madame
Giry-vel is. Attól féltem, hogy az egyik kórustagot arcon képeli, olyan
lendülettel állt meg előtte, aztán szerencsére megszólalt a zongora és a
szadista dolgaitól eltekinthettünk a továbbiakban. Szóval, a Don Juan próbája
megint pompásan szórakoztatóra sikeredett. Pankotay szövegtudását illetően
elmondható, hogy tudja a sajátját, de úgy látszik másét is. Azt bírom benne,
hogy érthetően mondja, amit énekel, az artikuláció fontos. A játéka
abból a szempontból, hogy volt ez a kis kirohanása, elgondolásra késztet, hogy
továbbra is jó Umberto-nak tartsam-e? Bár meg kell vallanom, hogy ő tényleg egy
hisztis urat alakít, akin nem lehet csak úgy nevetni. Elővette a kendőjét és
meglegyintette, lecsöndesítette a kórust, akik rajta nevettek a próbán. A
kendő még akkor kerül előtérbe, amikor Carlotta visszatéréséért imádkoznak az
igazgatók, ledobja a földre, és rátérdel.
Szerednyei Béla és
Galbenisz Tomasz. Kettejüket nem lehet nem szeretni. Örültem, hogy velük látom
ezúttal a darabot, mert ők alkotják a CD-én is az igazgató párost, eléggé régen szerepeltek együtt. Ám nem adták vissza a humort, amit máskor szoktak. Jók
voltak, viccesek, de nem működtek szimbiózisban, viszont mindkettejük spontán
bemutatott piruettje nagyon tetszett. Szerednyei a balett felkonferálását
mindig mókásan kezdi, ettől lehet szeretni, köszörüli a torkát és bohókásan
próbálja magyarázni, hogy hát, öhm, hát… a balettet fogjuk soron következőleg
látni. Ettől eltér Barát Attila szerepformálása, mert ő nagyon komolyan
gondolja a diri szerepet, nem tréfál, egyszerűen csak komoly. Az kifejezetten
tetszett nála, hogy rászólt a balerinákra, amikor azok egymásnak ütköztek, amint
berohantak a színpadra táncolni. Szerednyei koreográfiája megnevettetető volt,
míg Galbenisz Tomasz is kiválóan táncolt a színpadon. Ő még annyival is
hozzájárult, hogy Christine-nek mondta, ne nézzen úgy rá – amikor bejelentette,
hogy a lány veszi át a grófnő szerepét. A tapsrendnél, sajnos nem kaptak üvöltő tetszésnyilvánítást.
Viszont Galbenisz bejátszotta, hogy feltörli a színpadot, hogy Szerednyei már
tiszta padlóra léphessen. Hangilag jók voltak, szövegüket tudták, játékilag sem
volt rosszak, de valami hiányzott, hogy teljesek legyenek. Kár értük.
Madame Giry, Bencze Ilona
elgondolásában, holott múltkor inkább Bajza Viktóriát választottam, ezúttal ő
sem volt kőszívű nő. Biztosan a Meg-eken is múlik, akiket partnerül kapnak. Kuthy
Patríciával jók együtt, működik az anya-lánya kapcsolat. Christine-hez való
közeledés is jobban kibontakozott, főként, a „Gondolj rám” előtt. Biztató arckifejezése, a sokat sejtető
pillantása. A második felvonásban Christine-re tekint az igazgatók irodájában,
aki a balettmesternő segítségét kéri. Most jó volt, mint Madame Giry, csak kár,
hogy ők (Meg-gel együtt) sosem részesülnek ovációban. Meg Giry szerepében Kuthy Patrícia
szintén jól volt elgondolva, mindent kiválóan megoldott a színpadon, ő tényleg
ragaszkodik, mint barátnő, Christine-hez.Hangilag, szövegileg pontosak.
Bakik: A Fantom főcímzenéje alatt nem sikerült gyorsan behúzni az
énekesnő öltözőjének díszletét, valamibe beleakadhatott, és így lassabban ment
az eltüntetése, de ez nem volt igazán feltűnő.
Kulisszajárás: Csengeri Attilával szerettünk volna közös képet készíteni, közben sok meglepetés ért bennünket, a jegyszervező ismerősömmel és annak barátnéjával. Igazán meglepett, hogy a színészek mennyire közvetlenek, kedvesek tudnak lenni, egyáltalán nem voltak beképzeltek, és meg kell valljam kicsit őrültek voltak, de ettől szeretem ezt a társulatot. Videóérdekesség - A labirintusban - utolsó jelenet a Fantomból, szereplők: Csengeri Attila és Fonyó Barbara:
