Időpont: 2013.12.09. este 19.00
Helyszín: Madách Színház
Előadás: Betörő az albérlőm
Emlékeim-kritika:
Soha nem tapasztaltam, hogy egy színházban előadás előtt jazz, leginkább 1920-as évekbeli zene szóljon a nézőtéren. Beléptem, és egyszeriben jött az első kérdés, honnan jön a zene? Furcsálltam, ámbár rögtön meg is szoktam. Egyszerűen imádtam!!! Állandóan úgy éreztem mindjárt elkezdek táncolni, de nem mertem, mert még furán néztek volna rám. :D Az előadás is rendkívül szórakoztató volt. Nos, nem tudom, hogy a filmben is hasonlóan végződött-e a történet, de az biztos, hogy csak az idős hölgy maradt életben, míg a gonosztevők egytől egyig megfogyatkoztak a színpadon. Mert ez történt, ahogy a végkifejlet felé haladtunk, mindig elbúcsúztunk egy-egy bandatagtól.
Szereplők:
Mrs. Wilbeforce: Az öreg hölgyet Halász Judit alakította, nagyon hiteles, nagyon szeretetre méltó volt, az a tipikus idős hölgy, aki mindent elkövet, hogy a bérlője/bérlői teljes mértékben meg legyenek elégedve a lakhelyükkel. Kicsit kíváncsiskodó, de emellett zeneszerető személyisége is megnevettette a közönséget. Sok esetben Marcus professzor összezavarja őt, mivel ki kell találni valami indokot, ha mondjuk kiömlik a pénzzel teli nagybőgő tartója...
Marcus professzor: Mucsi Zoltán. Nos, vele kapcsolatosan fenntartásaim voltak, epizódszínész a magyar filmekben, és mindig is az volt a véleményem róla, hogy összeitta az arcát. :D Viszont adtam neki esélyt, és még milyen jó, hogy adtam! Nagyon jó szerepformálás, lobbanékony, de minden helyzetből kivágja magát, szimpatikus volt. Összetartotta a csapatot, megpróbálta azoknak a hibáját is korrigálni. Mrs. Wilbeforce folyton – akaratlanul – rálépett a sáljára, ezért gyakran fojtogatta önmagát.
Louis Harvey: az olasz maffiozóként Szerednyey Bélát láthattam. Annyira bírtam, amikor összekeverte a mondatok (leginkább közmondások) jelentését, mert az egyikük (Harry/Nagy Sanyi) mindig a „maga módján” adta a társai tudtára a véleményét. :D Kemény férfi, nem ismer irgalmat, de ő is nagyon benne volt a poéngyártásban. Hidegvérű maffiozó, aki nem bír leszámolni egy idős hölggyel, mindeközben olykor rátör az emlékezés, a múltjából felsejlő emlékek, melyek idős hölgyekhez való kapcsolatát mutatta be.
Őrnagy: Magyar Attila karaktere furcsa, de emellett tiszta röhejes is, ahogy ábrándozik, hogy újra magára öltsön egy-egy női ruhadarabot. Gyakran szóba hozza, hogy felesége, a 2. világháború alatt egy női ruhát küldött számára, és ily módon sikerült megszöknie. A női cuccok iránti rajongása sokszor megnyilvánul, gyakran mesél, illetve, amikor megtalálja Mrs. Wilbeforce egyik, frissen vasalt ruhakölteményét a spájz akasztóján, teljességgel elalél. A végén kiderül, hogy ő az, akiben nem lehet bízni, de porul is jár szegény…Nagyon hiteles volt ő is. Ideges, és gyakran dadogott is.
Egymenet: Hajdu István figurája volt az, akitől első pillanattól fogva, már-már sírva röhögtem…nagyon hülye, nagyon nagy melák, folyton baromságokat kérdez és mond. De a nagy darab ember egy érző szívet takar. Ez a darab második felvonásában kiderül. :)
Harry: Nagy Sanyi – őt nem kell bemutatni. Mint, mindig most is hozta a formáját. Kissé fel volt tupírozva a haja, és gyakran hangosan kiabált, mert úgy gondolta az idős hölgy süket. :D Vágta a pofákat, rángatta magát, kiguvadt szemekkel leste a többieket, közben többször fejbe verte magát a táblával (véletlenszerűen, pont mindig ott volt) egyszerűen kész, imádtam! Bent rekedt a szekrényben, matrózruhát öltött, mindezt megkoronázza, a folytonos tisztaságmániája.
MacDonald őrmestert Pusztaszeri Kornél alakította. Ő is hozta a formáját, igaz, nem sok szöveget kellett mondania, de amit mondott, az a szöveg is nagyon ütött :D
Mrs. Tromleyton szerepében ezúttal Hűvösvölgyi Ildikó lubickolt. A főhősnő barátnője, aki az idős hölgyek kompániájával érkezik a lakásba egy „komolyzenei” koncert reményében. Neki lényegében az volt a feladata, hogy legyeskedjen Marcus körül, és ámuljon a zenekar különleges tagjain.
Összességében: Nagyon jó a sztorija, a szereplők kitűnőek alakították a karaktereket. Még nem éreztem egyszer sem olyat, hogy feszülten várom, miként fognak kimászni egy-egy szorult helyzetből, mégis olyan ügyesen oldották meg, csak ültem és, áh, áh, de izgalmas, most mi lesz? - felkiáltásokkal a fejemben voltam csendes megfigyelője az eseményeknek. Külön kiemelném, hogy olyan pillanat sem volt eddigi színházi látogatásaim során, hogy még a függönyöket nem húzták össze, de már őrjöngő tapsviharral jutalmazták az előadókat. :) Úgyhogy a taps, amely már akkor felzengett, mikor a függöny még le sem gördült az első felvonás végén, – ez jelzi, hogy nagyon szórakoztató a darab.
A színház vendégkönyvében olvastam a pozitív és negatív kritikákat anno, amikor a darabot bemutatták. Ott szóvá tették, hogy csúnyán beszélnek a színpadon a színészek. Végiggondolva a történetet, és, hogy mégis kiket alakítottak, teljesen elfogadható, hiszen a bankrablók nem az ékesszólásukról híresek, és nem is a káromkodás nélküli beszéd képviselői. Én ebben nem találok kifogásolnivalót, bár, jó az elején engem is zavart, de tényleg a valóságot ábrázolták, és ezért tartom elfogadhatónak, ha egyszer-egyszer elhagyta ajkukat egy-egy csúnya szó. Meg pozitívumokat erősíti az előadást, hogy szünet nélkül egyfolytában röhögnöm kellett.
Díszlet: Egy bérházban játszódik a történet, így ehhez mérten, két oldala van a háznak is: egy, ami külső, késő barokk stílusú ház homlokzatát mutatja, míg a másik a belső teret jeleníti meg, amely két szintre tagolódik – az egyik a hölgy szobája, a másik Marcus lakása, amelynek nincsen „belső fala”. Plusz külön jó ötlet a vonat és a pályaudvar megjelentetése.
Jelmez: korhű. :)
