Opera a zárt osztály 1. rész

„- De uraim, gondoljunk a genfi egyezményre!

-   Majd Genfben.”

(Tizedes meg a többiek, film, részlet)

Meglepő lehet, ha egy kevésbé szimpatikus előadásnak több részt szentelek. Márpedig a soron következő bérletes darabom az orosz nagy regény opera feldolgozása, a Háború és béke volt.

A fentebb nevezett idézet a legkedvesebb magyar filmből való, ami azért illik a kontextusba, mert egy magyar-genfi koprodukcióról, tehát egy közös mű létrejöttéről van szó.

Nem sejtettem, az Operaház felett sötét felhők fognak gyülekezni… az időjárás valóban nem járult hozzá, hiszen esős napot tudhat magáénak a színpadi mű…

 

Előzmények

Mint ismeretes rólam, szeretem tágítani az opera ismereteimet, és ha az imádott ZENE FELLEGVÁRA meghirdeti az új évadát, kötelességemnek érzem, hogy vegyek bérletet, minden olyan előadásra, amit bemutatnak, ami érdekel. Ami pedig kimaradna, azt szimpla jegyfoglalással pótolom. A mostani bérletek egyike (Kováts Kolos – a bérlet megnevezése), több mint 5 előadást tartalmaz, ebből már lement 2. És eléggé érdekesen alakul, hogy az éppen soron következő darabnak milyen sajtós visszhangja van és milyen a valóságban… Ezúttal se volt másként, több médiaforrás elragadtatva volt a darabtól, amit azért a közönség nem támasztott alá…erről az élményről következzen hát a beszámoló!

 

Szokásos insta poszttal kezdve (klaudia.kovacs.20): 

Opera a zárt osztályon. Igy is nevezheto a januarban bemutatott orosz temaju es nyelvu darab, a Haboru es beke. Töményen, 4 ora hosszu egy szusszanatnyi szunettel. A rendezes borzalmas (genfi koprodukcio, még 1 ok, jobban rühelljem a svájciakat...) meg nem tartottak be a genfi egyezmenyt es megkinoztak a nezoket... Az enekesek, az enekkar elott le a kalappal,hogy birtak, vegigvittek az ea-t. A mindig kivalo zenekarban volt egy apro botlas, a trombitas kifogott egy fars hangot, valoazinuleg csak en hallottam ki, de, na elofordul es ez még simán belefér. Alig volt feltuno. Annal inkabb a kozonseg reakcioja: nem egeszen telthaz volt  kezdetben, de ahogy valtakoztak az egyes jelenetek es a felvonasok, ugy ment el a kedvuk a nézőknek, h tovabbmaradjanak...roham tempoban fogyatkoztunk....koszonheto ez sok mindennek...reszletek hamarosan a Phantomvizio blogon. Addig par cimszo: #zacskosember #vanraktaron #azalufolialovagestarsai #katonaskodas #azadhdésnatasha #epitokockak #legozunkaszinpadon #vilagitoneonrudak #atepkedono #astilusosfranciak #sargalufieso #hogyankattanjbe #ameztelenkolto #pizzatettek #majdazzalhaboruztak Rendes hashtagek: #opera #operabudapest #háborúésbéke #orosznyelven #pitin #avizbenfutomedve #szfinxhaberommal #csillarkaval #zartosztalyazoperaban #eztismegéltük #eztistúléltük

 

 

Lássuk!

 

 

 

A darab: Szerelmi történetnek indul, majd háborús helyzetbe csap át (ezért is a címe). A tehetős lány egy gazdagabb férfihoz lesz kényszerítve, nem a szegényhez, akihez a szíve valójában húzza. Közben zajlik egy háború is Napóleon-nal. A fiatal nő viselkedésén egyszerűen felháborodtam, nem összeegyeztethető, hogy az idegrángásai miatt figyelt fel rá a szegény fiú…ugyanis, a Natasa karaktere állandóan mozgásban volt, nem tudott lenyugodni, csapkodta a jobb térdét, felemelte a lábát, a kezeit derékszögbe hajlította a melle alatt, szorosan a teste mellett, mintha bugizni akarna… az első felvonás végén, menyasszonyként érkezett meg… addig meg idegeskedett, hogy a fentebb körökből érkező cárnak, hercegnek és partnereiknek tetszik-e az ő „bájos” személye… és aztán persze ez a nő kell mindenkinek… stb. a leírást majd közlöm a 2. részben. J

A kezdés nehézkes, megy a nyitány, és egy nőt látunk (kezdetben azt hittem egy kislány, de nem az volt), áll a színpad közepén, majd hirtelen felemeli jobb kezét és rátekint, utána elkezd körbe-körbe futkározni… az eleddig félhomályban lévő színpadot elkezdik világosítani, és kiderül, több ember is, közöttük, a  székkel megforduló, de szintén zacskóba bugyolált Andrej éneklésbe kezd. Utána, Natasa unokatestvéréhez rohan, akit szintén nejlonba csavartak… elkezdődik egy olyan jelenet, amiben a férfi énekel elől, kiküzdötte magát nagy nehezen a zacskó fogságából, és immáron fedetlenül, de jelmezben áll, míg a két nő és a többi vendég próbál a zacskótól megszabadulni… Natasa és Szonja esete érdekes, hogy úgy tűnik le akarják vetni a nejlont, mégsem teszik vagy tudják, keresik rajta a pontot, amit áttudnak rajta szakítani…. feléled az orosz társaság, és ünneplésbe kezdenek, megy a banzáj, ledobják a sárga lufikat...tovább ünnepelnek, egy-két karakter „problémázgat” az előtérben esetenként, majd eltűnik Natasa, hogy menyasszonyi ruhában lépkedve visszatérjen a már barikáddá alakított szép bútorok tetejére…. 8a herceg felesége, akit korábban a hajánál fogva rángatott a tisztes ura, sokáig egy sarokban térdepelve a nejlon zacskókat fonógatta maga körül…most diadalmas, örömkiáltások között üdvözölte a háborút…hát, van, aki örült neki)

A második felvonás hirtelen, semmi felvezetés nélkül indul be, úgy, hogy még az emberek valahol az épületen belül vagy éppen kívül (cigiszünet) tartózkodnak. A hátsó színpadnál, ahol a díszlet nagy tükre volt, ott egy szakadás keletkezett, egy rés tátongott (ugyanis az első felvonás végén egyúttal bejelentették, hogy háború lesz), innen érkeztek folyamatosan vissza a szereplők a színpadra, de olyan csendben, semmi felvezetéssel, hogy meglepő volt… szintén meglepő volt, hogy hajlamosak a rendezők, a tisztelt igazgató úr is elfelejteni, hogy van 3. emeleti nézőtér, és a pofánkba belevilágított az a reflektorlámpa, ami lentről biztosan érdekes, delíriumos fénybe vonta a szereplőket, de nekünk meg kisütötte a szemünket… Néztem a körülöttem lévő embereket, volt, aki szemellenzőként a kezét a szeme elé tette, de biztosan nem változást eredményezett. Én időnként elfordítottam a fejemet, és becsuktam a szemem, mert kibírhatatlan volt a lámpa erős fénye… mindezt addig élveztük, amíg le nem jött a vörös függöny, ami eltakarta, és bolond módon abba a reménybe ringattam magam, hogy közben ki is kapcsolták a lámpát, de nem ez volt a helyzet. Ugyanis jött Napóleon, és az elhúzott függönyöket, lerántotta, egyiket-másikat, és újra előbukkant a kellemetlen fényforrás… egy ideig sajnos ez ment, aztán valamikor végre kikapcsolták…szörnyű volt… Aztán fokozódott az őrület… a háborút imitálták a pizzafutár által hozott dobozokkal… a lovas katonát bírtam a legjobban, de volt itt léghaderő megjelenítve, gránátvető katona, tank és gépfegyveres ember (nő és férfi egyaránt), és volt egy, aki egy akkora kardot szorongatott a kezében, mint amilyen magas a forgatója volt… volt itt minden megjelenítve, mint a búcsúban, úgy éreztem magam, mintha a zárt osztályon lettem volna…utána ezt fokozták, hogy a háború ellen tiltakoznak, megfogadják, hogy őket aztán senki sem fogja leigázni, stb. végül ezt levezették megint egy olyan tömegjelenettel, hogy fel-alámászkáltak a szereplők, volt, aki szerintem megőrült, és ezért járt sietősen körbe-körbe, vagy volt olyan is, aki egy perverz elől menekült (a megerőszakolt nőket ábrázolva). A bálokon is elfajultak a dolgok, volt kis üveg földhöz dobása, nőtől elvették a melltartóját? vagy valamit, aztán ezt visszaadták neki…. az öreg marschall, akinek az éneke érdektelen volt, de nyűglődött ő is egy kicsit, tiszta hófehérben és egy sakktábla mellett, amit aztán lesöpört az asztalról... a téglás jelenet után, már csak a lezárás volt szebb, amit 4 db lapos képernyő leengedésével a zsinórpadlásról, tették felejthetetlenné: megborult elméket akartak szerintem ábrázolni, hogy grimaszba torzult emberek arca jelent meg, amit később hangyáról vagy más bogárról készült közeli felvételek montázsa, különös kaleidószkópos ábrázolása váltott fel, és ezt még tudták más vidám, virágos, réten futkorászó ember képével tökéletesíteni…majd az átlátszó vetítő függönyt leengedték, ami megakadt a földön a díszletben, és ezen a függönyön jelent meg a hangya ismét… zárás…. mindeközben, hogy a kórus és az énekesek se unatkozzanak, egy-egy zöld neoncsővel a kezükben álltak…volt, aki maga felé tartotta a rudat és pont középen állt, nem volt összhang… 

 

 

A szereplők/zenekar/háttéremberek: mindenki hozzátett valamit, nincs olyan, hogy kiemelt művész, mert nagyon sok ember volt mozgatva a színpadon (nemcsak a kórus). Eleddig soha nem lépett fel ilyen sok ismert művész egyszerre. Aki az elején szerepelt, az csak a legvégén került elő vagy időnként fel-felbukkant, de ezalatt se csinált sok mindent…csak ott volt. A jelenetek többségében, mindenkit arra buzdított gondolom a rendező, hogy foglalja le magát valamivel, csináljon ezzel-azzal a kellékkel valamit, improvizáljon… Pierre Bezuhov – úgy tűnt, mintha ő egy különleges karakter lett volna, mert a csatában részt vett, vágyakozott Natasa után, de mégsem olyan hévvel, mint Andrej. Ő kapta a virágot – ez a darabban volt – amit később többször földhöz csapott és ezzel még jobban felemelte a darab színvonalát… az előadás végén ő adja át a neonrudat egy hölgynek, aki a Kutuzov marsall kegyence (legalábbis mellette térdepelt…) …. a tapsrendnél szegényeken látszott, hogy ha mélyebben meghajolnak, hanyat esnek a színpadon… ez a művészeknek és mindenkinek, aki nem az alkotói brigádban szerepelt, megterhelő és extrém fájdalmas előadás volt…

Zenekar: 1 fars hangot fogott ki a trombita művész, ezen kívül le a kalappal előttük, hogy ők is helyt álltak. Ez a művészeti egység sosem okoz csalódást.

A díszlet: 18-19. századi, barokk stílusú díszlet, ami a végén „szétesett”. Egy bálterem volt berendezve, tényleg igényes szépen kidolgozott, oszloptartó figurákkal, vörös tapétával, aranyozott díszítéssel ellátott falak. Egydimenzióba zárta a szereplőket, hogy csak a palotán belül van élet, és nincs befolyásuk a külvilágra, a külvilágnak meg rájuk nem hat… persze ebből, időnként ki lehetett törni… a második felvonásra a díszes nagy tükör eltűnik és egy rés keletkezik rajta, a háború jelenlétét szimbolizálva…

A jelmezek: Szeretném azt mondani, hogy korhű, de cseppet sem voltak azok. A férfiak elegánsan szmokingban feszítettek, és ahogy fajultak el a dolgok, alakult át a ruházatuk, lezserül viselt ruhadarabokká. Hölgyek esetében a szép, báli ruhák domináltak, de mégsem az igazi nagy volumenű, hatalmas alsószoknyával ringó jelmezek, ezt legfeljebb egy hölgy viselte, a többieké, akár színházba járó ruhának is hordhatónak minősíteném. Ezek voltak az oroszok. A franciák már végképp elborultan voltak öltöztetve, hiszen, betörnek a palotába, ahol helyszín játszódik, úgy lépnek be, mint akik a Párizsi divathétről jöttek, csillogó, divatos ruhákban. Nyomukban sem lehetett felfedezni, hogy ők katonák vagy magát a francia népet jelentenék (ez inkább fashion week-ről érkezett franciákat mutat). Az Opera kórusa, az első felvonás alatt a színpadi kocka díszlet melletti kis réseken álltak fel egy-egy csoportba, így adták a hangzást, később, a második felvonásban ők voltak a divathét előkelő arcaik élükön Napóleonnal, Haja Zsolt tartozott egyedül a franciákhoz (az általa leszakított függönyt palástként viselte egyik jelenetben, hogy megmutassa ő a nagy Napóleon), illetve a költő, aki sokat nem szenvedett, csak létezett a színpadon. Majd összekuporgott, később megint megszólalt, majd meghalt. Mindezt egy szál alsóban tette, ő fázhatott szerintem a legjobban a színpadon – bár a reflektorfények jól megvilágították a szereplőket, lehet, nem kell érte annyira izgulni (szegény, Balczó Péter). A kórus végül teljesen fehér jelmezekben jelent meg az utolsó jelentnél, így sikeresen rájuk is tudták kivetíteni a furcsa összhatású képeket…itt már minden katyvasz és őrület volt… a kezükben a neoncső, zölden világított...

 

 

A kellékek: Hadd emeljem ki, az egyik legjobb kelléket, a trükkös tükrös-pizzadobozt. Amikor csillapodtak (ez a 2 felvonás jelenete) a kedélyek a bálon, és megérkezett a pizzafutár, mindenkinek kiosztottak egy dobozt, amivel később kedvükre babrálhattak a szereplők, vagyis széttéphették, hajtogathattak belőle csákót, lovast, nagy karddal hadonászást vagy repülőgépet, tankot, gépfegyvert imitálva. Ez rendkívül kreatív, szerintem. De, mindezek előtt, imitálni kellett, hogy a dobozban valóban van pizza, így mindenki nagyon serénykedett, hogy úgy tűnjön majszolják a pizzát… amikor a főszereplő, Natasa (aki körül az egész 1. felvonás zajlott) megjelent, a dobozokat kifordították, és tükrös hatás nyútva, illetve a székek aljzatán voltak kis lámpák ezt bekapcsolták, és a kettőt egymásnak eresztve, vagyis a dobozt a fény felé fordítva, fénypompába vonták a nőt, aki a különös lámpások között vonult… A báli forgatag, vagyis az 1. felvonásban pedig a sárga lufikkal történő, ki, hogyan tudja lefoglalni magát a színpadon, amíg nem kerül rá sor, hogy énekeljen, kitöltse valamivel az idejét…A színészek azt a feladatot kapták, hogy szórakozzanak el magunkban a lufikkal, amíg a két főszereplő elől elénekli a maga kis részét (Andrej – Szegedi Csaba és Natasa - Brassói-Jőrös Andrea), pl. egy volt, aki fogta a gömböt és a nejlonzacskót köré fogva keringőzött vele. Egy másik, folyamatosan párbajra hívta ki, akit csak megtalált… (ez nem kellék, csak megállapítás: Andrej eközben ki-bejárkált a színpadon, hol feltűnt, hol eltűnt, és csak a darab végén, amikor haldokolt, vallotta be, mennyire nagyon szerette Natasát, és mekkora öröm, hogy még utoljára találkozhattak az azóta komoly nővé érett bolond lánnyal… - a kellék ez esetben, a háttérben dolgozó munkatársak által behozott zsákokban rejlő téglák voltak. A munkások, fehér színű, kapucnis szerzetesi ruhát viseltek, illetve hátukon egy-egy zsákot cipeltek. Ezekben téglák voltak, amit a báli orosz csapat szépen összerakott, és amikor elkészültek vele, Napóleon el volt ragadtatva, és egy kezében szorongatott „kis mütyürt” akart tenni a legopalota homlokzatára, csak aztán jöttek az oroszok és elcibálták, többszöri nekifutást követően a legotól sikerült távol tartani, hogy aztán, amit építettek, arra szépen rátapossanak… összedőlt, és a gerendák egy-egy darabját magukhoz ölelték az énekesek és gyilkosságot imitálva, többször lesújtottak a gerendákkal, természetesen ez is egyénileg eltérő volt, hogy ki, hogy képzeli a gyilkosság elkövetését. Volt olyan is, aki a közönséget akarta lelőni – szerintem ezt sokan nem bántuk volna…. nos, a visszadobott/megmaradt - erre nem emlékszem pontosan - ezeken feküdt utoljára Andrej) És a fekete opera mintás kapucnis puloverbe öltözött személy, kihozta a végére a semmit nem jelentő sporttáskát… nem volt szerepe ennek a kelléknek, csak azt lehetett látni, hogy a tömeg elől énekel, megjelenik először Andrej, majd utána bebaktat a kellékes, és lerakja a díszlet egyik talapzatára a táskát… funkció nélküli dolgok is voltak…

 

A zene és a nyelvezete: Előzetesen felhívták a figyelmet, hogy oroszul fognak megszólalni az énekesek. Nem meglepő, hiszen a könyv az orosz irodalom egyik kiemelt alkotása, miért is énekelnének más nyelven a szereplők? Meglepő módon nem zavart, sőt, mivel Az Operaház Fantomját oroszul is hallottam már korábban, nem jelentett gondot. Kifejezetten érdekes volt és változatos, hogy a sok olasz, francia és a német nyelvű operák után van végre orosz is… bár, tudjuk, szomszédunkban zajlik a háború és egy ilyen előadást, ahol „Moszkva-anyácska”, „az orosz népet nem igázzák le” szövegek elhangzanak, joggal mondható, nem szerencsés egy ilyen darabot most színre vinni… Ettől függetlenül sokan voltunk a nézőtéren, sőt az emeleten, ahol én rendszerint tartózkodom, találkoztam szláv nyelvű emberekkel, de sajnos, nem kérdeztem meg tőlük, hogy melyik országból érkeztek. A véleményük azért érdekelt volna.

 

A világítástervezés: az a bizonyos hátsó színpadi reflektorlámpa

A közönség véleménye: egyes jeleneteknél, ahol úgy mozogtak, mintha nem lennének egészen épeszűek a szereplők, már onnantól fogva, és később, ahogy egyre elmebajosabb pillanatokat éltünk át, a közönség egy része a távozás mellett döntött…nagyon kíváncsi vagyok, vajon a földszinten is akadtak olyanok, akik inkább otthagyták a darabot?

Az előttem ülő nő, időnként előrehajolt, ez zavaró volt, de azt láttam rajta, hogy próbálja figyelemmel követni a darabot, de minden zajra-mozgásra összerezzent és figyelmét arra összpontosította, ahonnan mozgást érzékelt. Időnként körbe tekerte a fejét – azt hittem azt csinálja, amit én szoktam, olykor-olykor, de főleg első alkalommal, amikor betettem a lábam az operaházba – csodáltam az épületet…aztán az első felvonás középénél talán, ha jártunk, kikéreckedett a sorból…

KÍNSZEVEDÉS volt. Ez a legjobb szó rá. Szeretem magamat kínozni, és olyan elképzelhetetlennek tűnt, hogy a hülyeséget még lehet tovább és tovább és még tovább fokozni…Nem állt meg egy szinten, építkezett, ahogy a színészek tették ezt a legopalota tégláival, - és végül befejeződött…. 4 órás tömény fájdalom…a fejem most is zúg…

 

Ülőhely – a beragadt szövegolvasóm: A bérlethez tartozik most egy állandó ülés, 5. sor oszlop melletti szék. A darab kezdése előtt bemondták, hogy ha kitakarva lesz a felirat (ami a színpad fölött van, segítve a nézőt, hogy megértse miről szól adott dal, adott jelenet). A készüléket használjuk, ami az ülésekbe van beépítve, így látni fogjuk, mit énekelnek. Csakhogy az enyém megmakacsolta magát és nem jött ki a helyéről. Beragadt. Csak a második részre sikerült kiugrani, addig időnként próbálkoztam feszegetni, beljebb nyomni, hátha kijön. Nem jártam sikerrel. Nem volt annyira balszerencsés a helyzet, mert a szövegeket nem takarta ki semmi, teljesen jól lehetett mindent nyomon követni. Így a készüléknek sem adtam hitelt, de azért, mivel már sikerült kifeszegetni, úgy párszor rápillantottam. Az akadást – jelentettem az egyik jegyszedő hölgynek.