A megmentett előadás - A ferfi, aki nem birt betelni a női nemmel

Időpont: 2015. December 17. (csütörtök) este 18.00
Helyszin: Erkel színház
Az előadás címe: Don Giovanni

Tartozom némi magyarázattal a címet illetően. Nos, napokig küzdenem kellett érte, mert utolsó pillanatban visszamondták, ugyanakkor pont az utolsó pillanatban jött egy segítő, és így vele közösen megmenthettem ezt a pazar előadást. És jelentem tökéletesen megérte! Következzék a beszámoló:

Bevezetőben

A darab egy léhűtő ferfiről szól, aki nem kímél senkit maga körül, egy hedonista életszemléletű nemes úr. Bátor, merész, szenvedélyes büszke es önző. A nők fejét elcsavarja a gavallér nyájas beszédével.

A szereplők nagyon véglegetes karakterek. A hölgyek leginkább melankolikusak, többek között az egyiknek megölik az apját, bosszút esköszik, ugyankkor képtelen továbblépni. Folyton kesereg, a jegyese erőlteti (és kegyetlennek nevezi, amiért megvárakoztatja) az egybekelést, romantikasan tulcsöpögő dalokat énekel, ezek a mai korban nem helytállóak.

Don Giovanni

A darabból a Kis Adoniszom című szám ismert. Ezt a dallamot a címszereplő palotájában adják elő, amíg várakoznak, hogy megérkezzen a fehér szobor.

Karakterek és a történet

A darab elején egy csavargóhoz hasonló személy jelenik meg, aki úgymond gazdája hátát fedezi, ugyanis a férfi vadászatra indult, és a vad nem más, mint egy fiatal hölgy, Anna (aki a kormányzó lánya). Éjszaka kellős közepén támad rá, - a darab elején, úgy tűnik, ismerik egymást, és régebb óta vannak viszonyban, de ezt a tévképzetet a második felvonásban feloszlatja a nő. Ennek a nemes hölgynek az apját öli meg az álarcos Don Giovanni. Eléggé bénán esett össze, a kard „nem is hatolt át rendesen rajta” – ezt hozzá kell tennem. Szóval a főszereplőnk nem csak erőszaktevő, még gyilkos is. Miután a halottra rátalálnak, a nő ráborul apjára, keze véres lesz a szúrt seb érintésétől. A gyász, a veszteség mellett, düh és gyűlölet gyúl lelkében, megkéri jegyesét, Ottaviot, hogy segítse megbosszulni apját. Esküvel fogadják.

Új helyszínre csöppenünk, és azt látjuk, hogy Don Giovanni egy szerelmét elátkozó nő felé tekint, akit elsőre nem ismer fel, pedig egykor őt is megszédítette csalfa szerelmi vallomásaival. Elvira asszony áhítozik, és fogadkozik, hogy kitépi a gaz férfi szívét. Don Giovanni a felismerést követően le akarja rázni magáról a nőt, de az folyton megjelenik (a közönség derűjére) és közbeavatkozik, hogy a férfi ne tudjon újabb áldozatot találni. Az új nő, egy menyasszony, talán a legértelmesebb karakter a női figurák közül az operában. A címszereplő nemes úrként mutatkozik be a forgatagban, elszakítja a vőlegényétől, és próbálja magához édesgetni olyan szavakkal, aminek egyetlen nő sem tudna ellenállni. A menyasszony (Zelinda) eleinte tényleg bátortalan, és nem tud mit kezdeni a gavellér kezdeményezésével, úgy véli ő is csak egy trófea lenne a férfinak, ezt Giovanni váltig tagadja, állítja, ő valóban szereti a lányt. Némi bizalmatlanságot követően mégis a férfi karjaiba omlana a lány, de ekkor előkerül az előző szerető, Elvira és leleplezi a férfit. Zelinda immár a vőlegénye megbocsátásáért könyörög, aki csak nagy nehezen adja be a derekát, előtte mérgesen, gyűlölettől túlfűtötten úgy gondolja, a lány volt a veszte. Ám a menyasszony dala, ami arról szól, milyen kegyetlenségeket hajtson rajta végre (verj meg, tépd ki a hajam, üss meg és én örömcsókokat adok a kezedre), meggyőzi, hogy egymáshoz tartoznak, tévedett a nőt illetően. Mégis a férfi nem nyugodhat, mert a lakodalmukra érkezők előtt megszégyenítették, - az embereket időközben Giovanni leitatta egy általa rendezett bálon, ahol álruhában megjelenik a három bosszúálló, Elvira, Anna és jegyese, Ottavio. Ugyan elkapják a férfit, mégis sikerül meglógnia az üldözői elől.

A második felvonásban, ismét Elvira pirulásainak, sóhajainak lehetünk tanúi. Az erkélyen állva, álmodozik a múltról, a szerelméről. Don Giovanni és szolgája a kertben olálkodik, és a férfi beszámol szolgájának a tervéről, ismét talált új áldozatot, Elvira cselédlányát akarja most meghódítani, de mivel ő egy nemes férfi, ezért a szemérmes lány biztosan nem állna vele szóba. Giovanni arra utasítja szolgáját, hogy cseréljenek ruhaneműt. A csere vicces szituációba sodorja Leporello-t, Elvirának kell udvarolnia, olyan gesztusokat tenni, mint a gazdája, és természetesen messze elcsalni a palota bejáratától. Szép áriája van Don Giovanni-nak, aki olthatatlan szerelméről énekel, a cselédlánynak címezve. Megjelenik a parasztember, a vőlegény, társaival együtt azért érkezett, hogy megverjék, sőt meglincseljék a bajkeverő csalót. A furfangos férfi, megtéveszti a szegényeket, elhiteti velük, hogy ő Leporello, és egyúttal, hogy saját bőrét mentse, az álruhás szolgája felé küldi az embereket, üssék, verjék meg, ha egy díszes tollakkal ékesített, nagykabátos férfit látnának egy hölgy oldalán. A tömeg elmegy a színről, és csak a vezető, a vőlegény marad ott, - őt, - Don Giovanni kihasználva a helyzetet, összeveri, - a földön fekvő férfiba belerúg, igazán kegyetlen, majd elsiet. Zelinda oltalmába veszi a szerelmét. Leporello-t végül elkapják a bosszúállók, akiről továbbra is azt hiszik, hogy Don Giovanni, a társaság már-már megölné őt, Elvira, mivel azt hiszi szerelmét akarják felkoncolni, a védelmébe veszi, végül a szolga leleplezi önmagát. Átverték őket, de a Leporello-t nem engedik szabadon: Zelinda egy székhez kötözi, ám ez sem tartja vissza a ravasz szolgát és elsiet a székkel egyetemben. Amikor a leány Elvirával visszatér, csak a hűlt helyét találják. Don Giovanni-hoz már kevésbé szeretne hozzászólni, egyáltalán őt szolgálni, mert megelégelte, hogy a gazdája minden balul elsülő tervében ő legyen a szenvedő fél, ő járjon porul a csalafinta férfi helyett, mégis még kitart mellette… A kertben felfedeznek egy fehér katona szobrot, amely mozdulatlan – de csak egy ideig, mert Giovanni gőgős beszédét hallva megszólal, sőt még mozog is. A kéjenc férfi nem rest, így meghívja palotájába a szobrot, hiába mondja, neki a szolgája ne cselekedjen átgondolatlanul. A márványkatona elfogadja a meghívást. Don Giovanni házában örömzene szól, átjárja az életöröm, a boldogság, látható, hogy élvezi az életét, míg a szolga csak a gazdája eldobott csontjait takaríthatja el a földről és titokban csenhet ételt és italt… Megérkezik Elvira, aki térden állva kéri a férfit, hogy fogadja vissza, eltűri azt is, ha megcsalja (valaki idáig süllyedjen?). Giovanni gúnyt űz belőle, a szolga pedig figyelmezteti a férfit, hogy a látogatója megérkezett, döngő léptekkel tér be az épületbe a márványkatona. Giovanni nem fél tőle, mint Leporello, aki egész végig az asztal alatt rejtőzik reszkető térdekkel. A szobor felszólítja, bánja meg minden bűnét, és tiszta lappal újra kezdheti életét. Ám Giovanni csökönyös, és nem hajlandó a hibáit elismerni. A katona meghívja a saját házába a léha férfit, aki – szolgája minden ellenvetése ellenére sem – elfogadja a meghívást. A kőszobor eltávozik, és Don Giovanni-t elnyeli a pokol. Az utolsó jelenetben összegzés történik, a rossz megkapta méltó büntetését, és mindenki végre boldogságára lelhet: Anna megkéri a jegyesét, hogy várjon még egy évet, majd egybe kelhetnek, hiszen a gyász nem múlik el egyik napról a másikra. Elvira úgy dönt a világtól elzártan, kolostorba fog vonulni. Leporello elmegy a kocsmába új gazdát keresni. Zelinda és párja, haza mennek és nagy boldogan megvacsoráznak. Kicsit ironikus, nem? A többiek véleményéhez képest, ők a legboldogabbak a végén, még Leporello-t is bántja Don Giovanni veszte, megtörten ücsörög az asztal előtt, ahol gazdája pár perce szintén helyet foglalt. Nagyon emberi volt ez az alakítás.

A szereplőgárdám:

http://www.opera.hu/musor/megtekint/don-giovanni-2015/eloadas-201512171800/

Karmester - Bogányi Tibor

                                                         

Don Giovanni - Bretz Gábor
Donna Anna - Rőser Orsolya Hajnalka
Don Ottavio - Tarjányi Tamás
Kormányzó - Rácz István
Donna Elvira - Fodor Beatrix
Leporello - Cser Krisztián
Masetto - Cseh Antal
Zerlina - Szemere Zita

Színművészekről

A nők mind nagyon dúsak, kicsit teltek voltak. A három nő közül, ha mégis választanom kellene, ki volt a legteljesebb, akkor Zerlinda karakterére esne a választásom, vagyis Szemere Zita művésznőre. Nagyon sok színfoltja volt a figurájának, egészen a hiszékeny és naiv leánytól, a bátor és védelmező asszonyig. Elvira, azaz Fodor Beatrix jelképezte a nők azon tulajdonságát, hogy az imádott férfit eltudjuk átkozni, mégis mindig szeretni fogjuk, és megtudunk neki bocsátani bármi hibát követett el ellenünk vagy mások rovására cselekedett, továbbra is töretlenül odalennénk érte, szeretnénk. Anna - Röser Orsolya Hajnalka (igen, ő az a művésznő, aki a Madách színházban Az Operaház Fantomjában La Carlotta-át alakítja másodmagával) a szülők iránti erős szeretetet jelentette, meg azt a negatívumot, hogyan lehet egy férfit az orránál fogva sokáig vezetni, áltatni (pl.: nem akar még összeházasodni a jegyesével) és benne is meg volt a bosszú ereje…

Férfi karakterek közül, számomra egyértelműen a címszereplő és szolgája voltak igazán jelentősek a darabban vagyis Bretz Gábor és Cser Krisztián. A két karakter közötti kapcsolatot érdekes volt megfigyelni, hiszen a szolga igazán többször elhagyhatta volna a gazdáját, aki jóformán állati sorban tartotta, mindig kihasználta a férfi képességeit és a személyét, hogy saját magát védje vele. Don Giovanni nagyon önző karakter, az életet habzsoló, igazi hedonista figura, aki közben egy igazi szoknyapecér, szeret büszkélkedni a hódításaival. Egyik dalban Leporello elmeséli Elvirának, hogy listát vezet a nőkről, akikkel a gazdája együtt töltötte az idejét. Ottavio (Tarjányi Tamás) nagyon leegyszerűsített, sablon figura, aki a becsületes és jó fiút szerepét tölti be a darabban, közben egy igazi romantikus alkat: ha a szerelmét bántják, mintha őt bántanák. Aggódik érte, minden bánata, neki egy nagyobb fájdalommal ér fel. Szenvedős, közben persze szép, ahogy énekel, de sok. Rettentően csöpögős ez a figura, és az áriái is ezt a jellemet igazolják. A parasztember vagyis Cseh Antal, nagyon erőszakos, dúló-fuló karakter, egyszerű. A menyasszonya helyében inkább otthagytam volna, de lehet, hogy ezt a színész miatt mondom, annyira nem volt szimpatikus számomra külsőre... 

A zenekar

Színpadon is szerepeltek, ha a hedonista Don Giovanni bált rendezett. A karmester, Bogányi Tibor, kétféleképpen tudta irányítani a felosztott zenekart, és élvezettel vegyes csodálattal figyeltem mozdulatait, vezénylését. Mennyi odafigyelést igényelhetett az összehangolás! Le voltam nyűgözve!

A díszlet

Barokk korbeli palota, egydimenziós képe volt látható. Az első felvonásban papírmasés hátterek kicsit rontották az összképet, mert, a belső háttér átalakítását csak ekképpen tudták megvalósítani. Mondjuk, ezen talán illene módosítaniuk a későbbiekben. Az ablakok római kor stílusában volt ábrázolva, redőnyök le voltak húzva, csak miután a kőszobor megjelent és kezdetét vette Don Giovanni elemésztésének folyamata, váratlanul felmentek a redőnyök, mintegy végső bűnhődés hatását keltve, nem menekülhet sehová, érte jönnek és leviszik a Pokolba. Továbbá külön érdekességként és első szembetűnő dolog volt, amint beléptem a színház nézőterére: a színpadhoz közeli, egy-egy nagyobb páholy, most a díszlethez tartozott, paloták balkonját jelenítették meg, a színpadról lépcső vezetett fel hozzájuk. Eleddig még sosem volt így rendezve egyetlen Erkel teátrumos produkció sem. Üdítő volt. Az előadás alatt arra csavargott egy kisfiú is (véletlenül odakerült, mert nem szerepelt a darabban! :D)

A jelmez

Egyszerű, a barokk kor és a mai modern világ ruhakölteményeinek összhatását fedezhettem fel bennük. Kedvenc nincs, de Don Giovanni-in meg kellett lepődnöm, hosszú haja volt.

A zene

A nyitány hosszú volt, de minden egyes hegedű vonással felismerhető Mozart hihetetlen zenei zsenialitása! A szereplők szenvedélyessége - talán, Mozart a léhaságot, saját magát is belevitte a darabba, és ezért fordította ki a karaktereket magukból, mert ilyen emberek a valóságban nem is létezhetnek. Szerintem. Bár ki tudja? Sokszor ismételték a szövegeket. Volt egy kijelentés, és azt még egyszer vagy kétszer elmondták. Eleddig nem tapasztaltam, de lehet, hogy Mozart-nál ez a szokás.

Kedvenc jelentek

- Don Giovanni és Leporello párbeszédei, vagy ha egymagukban voltak a színpadon

- A ruhacsere, és az éjszakai szerenád

- Leporello válasza (Don Giovanni-nak segítve) az Ördögnek - "Uram, mondja azt, hogy nem ér rá, nincsen szabad ideje!"

- A boldog vég, egyesek csak megvacsoráznak, miközben másokat elnyelt a föld...

A vicces jeleneteken jót derült a közönség, az opera feliratozását pedig sikerült gyakran elrontania a felelős személynek. Olaszul énekeltek. Fél 10-ig tartott az előadás.

Összkép

Úgy gondolom idő kellett, hogy megkedveljem, de a darab önmagában építkezett, és ezért is tetszett, mert fokozatosan kedveltette meg magát velem. A témája, története is nagyszerű volt. Szereplők közül Bretz Gábor, Cseh Krisztián és a Zelindát alakító Szemere Zita tetszett a legjobban. Még azt is el tudom képzelni, hogy tetszett nekik az előadás, és örömmel adták elő. Pontosan ez tűnt fel nekem, hogy valóban szeretettel, teljes alázattal alakították a darabbeli figurákat. A zenekar bámulatosan remekelt, a karmestert is hatalmas dicséret illeti. Úgy vélem csodálatos lezárása volt az idei 2015-ös évnek ez az előadás. Köszönöm a társulat minden tagjának, akiknek a közreműködésében ez a darab létrejöhetett!

Link: http://www.opera.hu/v/mozart-don-giovanni/

Galéria (a blogon található képek forrása): http://www.opera.hu/v/don-giovanni-kepgaleriaja/
A történet bővebb leírása: http://operakalauz.wrm.hu/index.php?handler=own&page=work&id=18

Találkozunk a következő évben is! J