Újra próbálkozunk és olyan lett, amilyennek mindig is lenni kellett...

Az Operaház Fantomja 3. alkalom a Madáchban

Időpont: 2015. március 2. (hétfő este) 19.00

Amikor végignéztem kikkel látom majd a hivatalos három előadásomat, feltűnt, hogy a tavalyi (2014 februárjában), igen gyengén teljesítő trió újra felfog tűnni a színpadon. Vázolom: Csengeri Attila 2 percről gyorsított fel 60-ra, amikor az Éj zenéjét előadta, hadarta a szöveget, pedig nem voltak késésben. Bot Gábor csak lötyögött a színpadon, semmi harcra késztetés nem volt benne, sodródott az árral, úgyis vele megy majd Christine, minek akkor harcolni? Barbarára igazából akkor sem lehetett panaszom, ahogy most sem. Rajta nem múlott a darab sikere, ő precíz volt, mint mindig. 

Kíváncsi voltam, hogy harmadik előadásomként, hogyan sikerül teljesíteniük...

Megtörtént, és más meglepetések is értek aznap este...

Csengeri Fantomja nagyszerűen van felépítve. Az Éj zenéje teljesen jó volt, bár hangsúlyozott bizonyos kifejezéseket, de nem zavart, és élvezhető volt az egész előadásmódja. Leginkább az tetszett, és mindenképpen érdemes róla megemlékeznem, a dal kiteljesedésekor a Fantom Christine-t a karjaiba veszi, majd leengedi, és a férfi megmutatja kettejükről alkotott elképzelését. Az orgona megfordul, és az üveg mögött két marionett bábut fedezhetünk fel, amelyek megcsókolják egymást. Érdekes volt látni, ahogy Csengeri Fantomként mennyire érdeklődik Christine véleménye iránt. Figyelte a lány reakcióját az előbbi jelenet kapcsán, aztán hangos kiáltással a karjai közé veszi, amikor amaz elájul a látványtól. Sikerült elsőként tapsolnom, és a taps nem tudott elhalni, rögtön folytatták a történetet (van, amikor megvárják, míg abbamaradt a kezek által okozott ujjongás). Szóval ez a spontán „nézzük, vajon Christine mit szólna a dologhoz?” rettentően aranyos és szépen megoldott színészi játék volt. Csengeri, amikor dühöt fejt ki, szintén érdekes lehet, összehasonlítva a másik két Fantommal. A leleplezésnél, kiakad, ám magához öleli a lányt, inkább szorítja és fenyegeti. Persze ő is kuporog a földön, de közben Christine-re tekint és mintha az alakját formázná meg a levegőben: „szépségről mer álmodni”. A Fantom főcímdal alatt Attila előbb megy az orgonához játszani, mint kellene, előzetesen a tanítványát arra kéri, énekeljen neki. Leginkább ő az, aki teljesen belefeledkezik ebbe a szerepbe, bár Sasvári is hihetetlenül jól adja elő. Attila többször hangsúlyozza: hallani akarja a lányt énekelni, letérdel elé, de nem öleli úgy át, mint kollégája. „Énekelj nekem!” A főcímbe immáron különféle dobszólókat tettek, amitől oda- és vissza vagyok, mert lendületet, dinamikát, más hangzást ad a dalnak. Így még erősebb a Fantom és Christine duettje. Attila tükörben való megjelenése is tetszett. Ő nem kíséri kezével az üveglap mozgását, inkább csak legyint egyet, mire a fedőlap mozgásba lendül. A leleplezést követően Christine-re teríti a díszes köpenyét (amit a másik két Fantom nem csinál). Kellően gonosz volt az Il Muto jelenetben, ördögi kacajt hallatott, bár nem volt brekegés - ez hiányzott.  Kellő mértékben sajnálható, mégsem szorult össze teljesen a szívem érte, amikor megcsalták az Operaház tetején játszódó jelenetben. De jól formálja meg, az biztos, fejét fogja, aztán bosszút forral. Imádom a csillár lezuhanását. Most erős volt a robaja, bár lehet, ez az én tévképzetem, mert ezt a részt mindig átélem. Ami zavart Attilánál, hogy egy kosza tincs mindig az arcába/maszkjába lógott (ez a jubileumi előadások óta egyik megfigyelésem). 

A második felvonás első jelenetében (Maszkabál) nem látható, ahogy egyik Fantom sem, csak a dublőrök. A színészek a kulisszák mögül éneklik fel a szövegüket. Azért, tudom legnyilvánvalóbban elfogadni az Attila Fantomot, mert ő egy magas, vékony férfi, ahogy a Fantomról is ilyen elképzeléseink lehet. A dublőrök testalkatilag is leginkább hozzáillenek. A következő fontosabb helyszín, a temető, ahol igyekszik megint a szerelme bizalmába férkőzni, bármilyen eszközzel, ám ez nem sikerül, mert a kábulatból Raoul ébreszti fel a lányt. Ez most kifejezetten egy nagyon jól megoldott jelenet volt, a „Látjuk-e még egymást valahol?” című szomorú szép ballada alatt is, már a szemfülesebb nézők felfedezhetik egyik-másik sír mögött kuporgó Fantom dublőröket. Csengeri, mint a hasonmások, ő is elrejtette a köpenye mögé az arcát – ez kifejezetten tetszett. Mozgalmas és lendületes volt a jelenet, ahogy a lányt próbálja visszaszerezni, a harciasabb Raoul, aki képes lenne akár felmászni a falon, hogy elérje a sötét árnyékként mozgó férfit. A következő érdekes rész, a Fantom saját művének bemutatása előtti rendőri felkészülés. A Fantom jelzi, hogy az épületen belül bárhol lehet, a váratlan felbukkanása, pedig egy pisztolyt is hagy elsütni… szerencsére, neki nem esik bántódása, és egy furcsa, magas hajlítással a hangjában, követeli előadása megkezdését. Ez a magasabbra vitt hang, már nem kellett volna oda, véleményem szerint. A Don Juan előadásban rettentően szenvedélyes, zihál, vágyódik Christine után. Kiváló játéka itt is, ez a szerelmi fellángolás, nagyon ki tudott teljesedni. Aztán, a második leleplezés, amikor a paróka és a maszk is lekerül az arcáról… Ezt is valahogy másnak éreztem, megőrült, de csak annyira, hogy kifusson a színről, előtte, persze még lőtt egyet pisztolyával (ahogy azt tennie kell). Mindenki befut a színpadra, aztán kezdetét veszi az üldözés. Lent, a Labirintusban, Christine-t nem löki erőteljesen a földre, mint a kollégái. Barbara magától vetődik, a Fantom megmutatja a közös jövőjüket (külön érdekesség, hogy Attila, mindig megnyomja a szobrot eltérő helyeken, ezzel jelezve, hogy ott rejtett gombok vannak, amivel a titokzatos világának apró tárgyait képes mozgásba indítania), előtte szomorúan omlik Christine vállára – bár szerintem nem borult rá teljesen, mint máskor szokás. Csengeri rendesen megszenvedi a jelentet, érzelmileg sokat kivesz belőle, tényleg elhiszem, hogy egy torz arcú, megkeseredett férfit látok a színpadon. Raoul-t beengedi a rejtekhelyre, majd a nyakára a pandzsam lasszót teszi, és koronázásként – beleröfög ellenfele arcába, ez nagyon tetszett. Végig komoly marad, persze térdre borul és továbbra is győzködi a lányt, ám nem igazán figyel fel az „akasztott” vikomtra. Amikor Christine gyűlöletet érez iránta, akkor az összeszorított csuklóját harapdálja – nagyon átéli. És megint egy újabb megformálási változat. A döntésre felszólításnál, érthetően beszél, nem lihegi túl a szavakat, egyszerűen és nem hosszan ejti ki: „Válassz!”Christine pár lépést hátrál, majd onnan közelíti meg a Fantomot. Az ő csókjelenetük nagyon tetszett, ahogy összeforrnak, a Fantom esetlen és elgyötört, amíg Christine meg nem érinti az ajkát. Átöleli a férfit nyakát, fejét, majd a férfi felocsúdik a kábulatból és ő is szorosan fogja az énekesnőt, szintén a fejénél magához öleli. A szétrebbenést követően, mindketten furcsán tekintenek egymásra. Ez is egy jól kivitelezett jelenet volt, nagyon tetszett. Az üldözés közeledő hangjai megzavarják őket, Christine nem viheti magával a Fantomot, pedig megtenné. A búcsú pillanata is szépnek mondható, bár Barbara elborzadva tekint vissza a férfire, az egykori mesterére, megrázza kétszer picit a fejét, és visszanéz rá, majd kiszalad a színről. És most volt nagyon tökéletes a színpadkép: a Fantom búskomoran áll a hatalmas köpenye fedezékében, mögötte Christine és Raoul meghatottan csónakáznak. Azt éreztem, ez most ragyogó befejezés – ám! A 20. előadásomban is különleges volt a távozás, mert Christine, akit aznap Krassy Renáta formált, úgy tűnt, mintha a „Szeress, csak ennyit kérek én” szám első sorát a Fantomnak énekelné, a távolba veszett férfinek, aki szerelmet vallott neki, aztán a tekintete a vikomtra vándorol és továbbfolytatta a dalt. Csengeriéknél a rózsát és a maszkot is gyorsan kitették, Attila kitartotta a hangot, és úgy tűnt el a félhomályban.

Csengeri Fantom: Kifogástalan a játéka, egyszerűen imádom, és a mostani megállapítások fényében erősen vetekszik Sasvári Fantomjával. Furcsa és egyben különleges hangszínnel rendelkezik, nem mondanám kifejezetten Angyali hangnak, mégis van benne valami, amitől ő azzá teszi és azzá is válik a darab alatt. A szöveget tudta, nem vétett hibát. Angyalian tudott gonosz lenni.

Fonyó Barbara szerepléséről is pár szóban. Nagyon jó az arcmimikája, a játéka is kiemelkedő. Nagyon jól átéli a figuráját. Esetlen tagként, ezúttal túlpörögte a táncot, amiért Madame Giry leszidta, Meg pedig nem értette, hogy mi a baja Christine-nek. A „Gondolj rám”-ban eleinte félős, bizonytalan, majd megbátorodik. Olyan szeretnivaló ez a jelent, bár most is vacakoltak hosszan a ruhája felsegítésénél. Mindkettejükre, Bot Gáborra és Barbarára is tudtam figyelni, hátha kikacsint felém a Raoul. Barbara táncügyileg talán nem olyan látványos, de kifejezetten tetszik, amint belekezd a dalba és még rettentően bizonytalan, annyira jól alakítja. Aranyosak voltak a vikomttal együtt, kedvenc jelenetemben is, a tetőn (én indítottam a tapsot). Az Éj zenéjében, megint lábát, lábakat, sőt az alsó testét is láthattuk, az itt megjelenő illúziók az arcán nagyon realisztikusak. Barbara legemocionálisabb jelenete egyértelműen a temetőben zajlik. Az, ahogyan ő előadja, úgy sem Reni, sem Andi nem képes. Érzelmes, szívszorító, megindító, és teljesen hihető. Az is, hogy a jelenet előtt, bár itt inkább a próbaterem hátsófalának éltüntetésen van a hangsúly, - felhúzzák a zsinórpadlásra - Barbara többször meghátrál, mielőtt a sírhoz érne. Tetszik, ahogy a Fantomhoz vonzódik ebben a jelenetben. Az őrülete a Primadonna szám alatt, Meg-gel bensőségesebbnek hatott a kapcsolata, mivel ezúttal Kuthy Patrícia volt a társa, de még mindig közel sem volt olyan jó baráti viszony közöttük, mint Reni és Pati közt. A Don Juan-ban Barbara erotikus volt, és érzéki, ahogy a Fantomot magához csábítja az asztalról, ujjával maga felé inett, jöjjön hozzá. Szóval, buják voltak. A maszk második levételénél, szerintem kissé dühös arckifejezése volt, bár lehet ezt én képzeltem bele. Barbara csókjeleneteit szeretem, a búcsúja sem volt rossz, bár én még mindig Reniét helyezem előtérbe. Hangilag szép, szövegtudása kiűtnő, hibát nem vétett, játéka minden szempontból meggyőző.

Bot Gábor, mint Raoul. Ügyi volt, elragadó, olyan édesen grófos. Hangilag kifogástalan. Kellőképpen riadt és elcsodálkozó az Il Muto jelenetben, kellő módon védelmező a tető és a temető jelentben. Tetszett, ahogy szenvedős arcot vágott, sőt inkább kétségbeesett arckifejezést mutatott, amikor ő is próbált a Fantommal hadakozni az utolsó jelenetben, miközben a pandzsam lasszó fogságában volt.

Sáfár Mónika, Pándy Piroska végül ezt az előadást mégiscsak Röser Orsolya vitte el. Érdekes, hogy február eleje óta ennek a napi szereposztásnak a Primadonna karakterének előadója többször meg lett változtatva. Röser nem nyújtott kiemelkedő teljesítményt, brekegni nem tudott, csak itt-ott volt valamennyire vicces (inkább prózában, a Hannibál jelenetben olaszul beszélt, hogy eltávozott Umberto-val), de semmi különlegesség nem volt benne. A hangja is kifejezetten irritált. Folyton mindenkinek neki akart menni, túlpörgött kis kerti törpe primadonna volt. Persze arcra aranyos, de nem ez számít most. Nem volt erős. Hangilag elfogadható, végül is opera-énekesnő, játéka nem kiemelkedő, szövegtudása hagy kivetnivalót.

Pankotay Péter nem tudom, miért gondolta úgy, hogy a Primadonna-Levelek szám alatt átveszi Carlotta szövegét. Ráadásul túl akarta a többieket is ordítani. Piangi-ként vicces volt, a Hannibál jelenetben a feltett, gyulolt kifejezéseket használta, múltkor a szep-et és a gyulolt-ot nem mondta úgy, ahogyan kellett volna helyesen. Átgázolt a szereplőkön, akik össze is néztek ezen. Umberto most is megengedte, szabad kérniük, hogy a megadottak szerint énekelje a Don Juan-t. Megint dührohamot kapott, most már szinte főtt a feje, és attól tartottam, hogy tényleg kifut a színről. Itt volt a Barbarának egy nagyon jó arcmimikája, Umberto megfordította a kottát a lány kezében, aki ettől megdöbbent, és csodálkozva eltátotta a száját, aztán persze kommunikáltak Madame Giry-vel is. Attól féltem, hogy az egyik kórustagot arcon képeli, olyan lendülettel állt meg előtte, aztán szerencsére megszólalt a zongora és a szadista dolgaitól eltekinthettünk a továbbiakban. Szóval, a Don Juan próbája megint pompásan szórakoztatóra sikeredett. Pankotay szövegtudását illetően elmondható, hogy tudja a sajátját, de úgy látszik másét is. Azt bírom benne, hogy érthetően mondja, amit énekel, az artikuláció fontos. A játéka abból a szempontból, hogy volt ez a kis kirohanása, elgondolásra késztet, hogy továbbra is jó Umberto-nak tartsam-e? Bár meg kell vallanom, hogy ő tényleg egy hisztis urat alakít, akin nem lehet csak úgy nevetni. Elővette a kendőjét és meglegyintette, lecsöndesítette a kórust, akik rajta nevettek a próbán. A kendő még akkor kerül előtérbe, amikor Carlotta visszatéréséért imádkoznak az igazgatók, ledobja a földre, és rátérdel.

 

Szerednyei Béla és Galbenisz Tomasz. Kettejüket nem lehet nem szeretni. Örültem, hogy velük látom ezúttal a darabot, mert ők alkotják a CD-én is az igazgató párost, eléggé régen szerepeltek együtt. Ám nem adták vissza a humort, amit máskor szoktak. Jók voltak, viccesek, de nem működtek szimbiózisban, viszont mindkettejük spontán bemutatott piruettje nagyon tetszett. Szerednyei a balett felkonferálását mindig mókásan kezdi, ettől lehet szeretni, köszörüli a torkát és bohókásan próbálja magyarázni, hogy hát, öhm, hát… a balettet fogjuk soron következőleg látni. Ettől eltér Barát Attila szerepformálása, mert ő nagyon komolyan gondolja a diri szerepet, nem tréfál, egyszerűen csak komoly. Az kifejezetten tetszett nála, hogy rászólt a balerinákra, amikor azok egymásnak ütköztek, amint berohantak a színpadra táncolni. Szerednyei koreográfiája megnevettetető volt, míg Galbenisz Tomasz is kiválóan táncolt a színpadon. Ő még annyival is hozzájárult, hogy Christine-nek mondta, ne nézzen úgy rá – amikor bejelentette, hogy a lány veszi át a grófnő szerepét. A tapsrendnél, sajnos nem kaptak üvöltő tetszésnyilvánítást. Viszont Galbenisz bejátszotta, hogy feltörli a színpadot, hogy Szerednyei már tiszta padlóra léphessen. Hangilag jók voltak, szövegüket tudták, játékilag sem volt rosszak, de valami hiányzott, hogy teljesek legyenek. Kár értük.

Madame Giry, Bencze Ilona elgondolásában, holott múltkor inkább Bajza Viktóriát választottam, ezúttal ő sem volt kőszívű nő. Biztosan a Meg-eken is múlik, akiket partnerül kapnak. Kuthy Patríciával jók együtt, működik az anya-lánya kapcsolat. Christine-hez való közeledés is jobban kibontakozott, főként, a „Gondolj rám” előtt. Biztató arckifejezése, a sokat sejtető pillantása. A második felvonásban Christine-re tekint az igazgatók irodájában, aki a balettmesternő segítségét kéri. Most jó volt, mint Madame Giry, csak kár, hogy ők (Meg-gel együtt) sosem részesülnek ovációban. Meg Giry szerepében Kuthy Patrícia szintén jól volt elgondolva, mindent kiválóan megoldott a színpadon, ő tényleg ragaszkodik, mint barátnő, Christine-hez.  Hangilag, szövegileg pontosak.

Bakik: A Fantom főcímzenéje alatt nem sikerült gyorsan behúzni az énekesnő öltözőjének díszletét, valamibe beleakadhatott, és így lassabban ment az eltüntetése, de ez nem volt igazán feltűnő.

Kulisszajárás: Csengeri Attilával szerettünk volna közös képet készíteni, közben sok meglepetés ért bennünket, a jegyszervező ismerősömmel és annak barátnéjával. Igazán meglepett, hogy a színészek mennyire közvetlenek, kedvesek tudnak lenni, egyáltalán nem voltak beképzeltek, és meg kell valljam kicsit őrültek voltak, de ettől szeretem ezt a társulatot.

Videóérdekesség - A labirintusban - utolsó jelenet a Fantomból, szereplők: Csengeri Attila és Fonyó Barbara: 

Érdekesség Csengeri Attiláról: http://zene.hu/cikkek/cikk.php?id=16029